Megnyitó szövegek

Pataki Gábor Tatabánya

Góra Orsolya, Somogyi Emese és Zoltai Bea itt kiállított műveinek van egy közös hívószava: az
átjáró. Különböző tartományokra, szférákra nyíló kapu, az egymással elvileg párhuzamos,
titokban mégis kapcsolatba kerülő világok érintkezési pontja. Mintha mindhárman a
kvantumfizika hétköznapi ésszel alig felfogható egy időben egyszerre két helyen létező
részecskéit igyekeznének láthatóvá, de legalábbis érzékelhetővé tenni saját művészi
metódusaikkal. Tovább folytatva a hasonlatot: olyan szuperpozíció létrehozásán fáradoznak,
ahol egyidejűleg van jelen mind a két világ, s az átjárón keresztül folyamatos a kapcsolat.
A legközvetlenebb módon Somogyi Emese használja az átjáró metaforáját. Az immár
személyes védjegyének tekinthető miniatűr bronzcipők ugyan főszereplői újabb sorozatának
is, ám az egykori dobozterek kínálta zártságot, a vélt vagy valóságos védelem érzetét a
határhelyzetek okozta bizonytalanság, az ismeretlenbe való lépés feszültsége váltja fel.
Bejössz? -kérdezi az egyik mű címe, ám ha az embert (magunkat? az alkotót?) helyettesítő
cipők igent mondanának az invitálásra, kizuhannának eddigi keretük, otthonuk közül. De a
sorozat többi darabjának szereplői sincsenek könnyű helyzetben. A vaskos fatömbökből
épült, „biztonságos” dobozok helyét drótokból font hálók veszik át, a zárt teret bizonytalan
szituációval, kockázatos élmények eshetőségével váltva fel. A cipők a „Hic Rhodus, hic salta!”
pillanatát, a valahová való átjutás, átlépés bizonytalanságokkal telített izgalmát jelenítik meg.
Zoltai Bea átjárói különböző világok között nyílnak. Míg az „alap” a távol-keleti technikájú, az
érzelmi rezdüléseket őrző, spontán kézmozgással megszülető tusfestmény az individuum, az
művészi Én belső tartományához tartozik, a rajtuk, „bennük” megjelenő fotók, kollázsok a
történelem, a kultúra változatosságában is egyetemes univerzumából hoznak híradást. A
szenvedélyes, néha drámai hatású ecsetvonások függönye „mindig felfeslik valahol”, a
résekbe pedig – egyszerre váratlanul s természetesnek tűnően – benyomulnak a világ
eseményei és tényei: a padovai sorozaton inkább a jelen, a Courrier-lapokon pedig a múlt
magaskultúráinak immár csak töredékeiből rekonstruálható világa. Az ily módon átjárókkal
kilyuggatott képfelület egyrészt a valóság bizonytalanságáról, tünékenységéről és
változékonyságáról tanúskodik, másfelől izgalmas kísérlet emlékeink, benyomásaink,
kapcsolataink újrarendezésére.
Góra Orsolya egyik sorozatán ugyan egy valódi átjáró is feltűnik, a szinte a regékből előtűnő
pilisi Vaskapu-szikla, ám valójában minden képe kapu egy imaginárius térbe, egy szokványos
tapasztalatainkon túli világba. A különböző színtanok elmélyült vizsgálatán alapuló, a
Nemcsics Antal-féle Coloroid színrendszert tovább gondoló, több, sokszor tucatnyi szín
egymásra rétegzéséből s egymáshoz hangolásából a hétköznapi érzékelést felülíró, belső
észlelésünkre apelláló színvilág születik, igazolva a művész szavait, miszerint „az emberben
benne élő szín egyfajta ígéret”. A képeken szinte tapinthatóvá váló transzcendenciát tovább

fokozza, hogy amúgy „reális” részletek, budapesti Duna-hidak, villamosok és fogaskerekű-
szerelvények tűnnek fel a nagyon is irreális színszekvenciák által felépülő képtérben, ebben a

különös, álomszerű „másik világban”.
Pataki Gábor

 

Nagy T katalin megnyitó beszéd
Góra Orsi

Szent Ágoston szerint a jövő valójában egy hármas értelmű jelen. Jelen először, mert
amikor visszatekintünk a múltra, következtetünk belőle a jövőre nézve. Jelen
másodszor, mert ha megértjük mindazt, ami körülöttünk zajlik, akkor látjuk a jövőbeli
változásokat. Jelen harmadszor, mert a jelen tudásunk alapján vagyunk csak
képesek elképzelni a jövőt.
Góra Orsolya képein is ilyen hármas értelmű a jelen idő, mert a múlt, mint emlék,
éppúgy a jelen része, mint az álomszerű vízió, melyet akár utópisztikus jövőként is
interpretálhatunk, és a kézzelfogható jelen – a festő személyes élményanyaga, a
bebarangolt helyszínek; Budapesten vagy Budaörsön. Képcímeiben – Mi vagyunk az
időben vagy az idő létezik mi bennünk? – Miért nem tud a múlt múlttá válni? –
világosan megfogalmazza, hogy milyen kérdések foglalkoztatják, miközben
festményei egy keskeny sávon mozognak, melyet az álom és a valóság illékonysága
határoz meg.
Akkor fejezte be az egyetemet, amikor átléptünk egy új évezredbe. Festészetének,
gondolkodásának alapjait az előző századból hozta magával, talán ez az időugrás is
erősen megérintette. Kezdetektől fogva élénk színekkel dolgozott, érdekelte a színek
lélektani hatása, s egyre mélyebben merült el a különböző színtanok
tanulmányozásában. Állandóan kísérletezik a pigmentek egymásra és a nézőre tett
hatásával, kutatja a különböző festékrétegek viselkedését, a transzparencia
lehetőségeit.
Művészetét a kezdetek óta egyszerre jellemzi a rendszerelvű, tudományos alapokon
álló gondolkozás és egy romantikus-melankolikus, meditatív festői attitűd. Képein
egy belső immanens világ, az élethelyzetek, a személyes sors változásai vetülnek a
valós élményekből forrásozó, mindannyiunk számára ismerős vagy felismerhető
látványelemekre. Városi és természeti környezet, ember alkotta építmények, hidak,
épületek, villamosok képeinek legfőbb témái. Hol imaginárius örvényekben tobzódó
kozmikus szférák között bolyong, hol mintha visszatérne a földi terepre, a végtelenbe
kanyargó utakat járja be.
Jellegzetes színvilágából kiragadnék egy színt, a sárgát, mert ezt különösen gyakran
használja. A dunai hidakat, a budaörsi helyszíneket ábrázoló legújabb képein
közelebb került a klasszikus tájképfestészethez, de a látomásos felfogás továbbra is
megmaradt. Amihez ragaszkodik, az az ember hiánya. Miközben azt érezzük, hogy a
látványvilág, a városi vagy természeti terek magukkal ragadják a nézőt, magányosan
mozgunk a festő világában. Éppen ez a magány kényszerít bennünket a befelé
fordulásra.
A festészet történetében, a különböző kultúrákban, illetve korszakokban sokszor
egymással ellentétes hangulatok kapcsolódtak az egyes színekhez. Ha csak a sárga
árnyalataira gondolunk, volt, amikor pozitív érzelmeket szimbolizált a sárga, máskor
épp ellenkező jelentéssel ruházták fel. Az ókori Egyiptomban például az okkersárga
a leggyakrabban használt pigment volt a falfestményeken. Az aranynál sárosabb
tónusú okkert a bőrszínek, az égbolt ábrázolására, valamint az isteni és az
örökkévaló szimbolikus jelzésére használták. Ha időben és térben nagyot ugrunk, és

a padovai Aréna Kápolnában feltekintünk Giotto Júdás csókja jelenetére, akkor azt
látjuk, hogy Júdás köpenye, mellyel szinte beborítja Jézus alakját, sárga színt kapott.
Giotto azért használta a sárga vasföldet és az ólom-ónsárgát, mert abban a korban a
sárga negatív asszociációkkal járt, a sárga szín jelképezte az áruló tanítvány
hitványságát. A sárga negatív konnotációja annak is volt köszönhető, hogy a sárga
festék régebben mérgező anyagot is tartalmazott. Umberto Eco A rózsa neve című
regényében például, Arisztotelész mérgező könyve gyilkolja meg a kolostorban élő
szerzeteseket. A könyv sárgára festett lapjai azért voltak mérgezők, mert arzént
tartalmaztak. Ha viszont ismét nagyot lépünk az időben, és Van Gogh sárgáinak
jelentésére kérdezünk rá, akkor erre maga a festő adta meg a választ, számára a
sárga a szeretet és a hűség jelképe volt. A holland festő egyébként fontosnak tartotta
a színek egymáshoz való kapcsolatát; „Nincs kék szín sárga és narancs nélkül.” –
írta egyszer testvérének. Ez a színkombináció Orsi képeire is nagyon jellemző. Nála
ez a színpár leginkább a transzcendencia kifejeződése.
Egy másik visszatérő és jellegzetes vonás Orsi számos képén a kanyargó út, mely a
képtér mélye felé tart, perspektivikusan rövidül, a végtelenben felsejlő horizont felé
futva. Azt érezzük, ezeket a képeket nézve, hogy mi magunk megyünk ezeken az
utakon, fel-feldereng előttünk a cél a messzi távolban, s miközben egyre közeledünk
feléje, érezzük, hogy azt a távoli pontot sohasem fogjuk elérni. Mintha az uruguay-i
író-költő, Eduardo Galeano gondolatai képesülnének a munkákon:
„Az utópia a horizonton van. Két lépéssel közelebb lépek; az meg két lépéssel
távolabb kerül. Még tíz lépést lépek, és a horizont tíz lépéssel távolabb fut.
Akármennyit gyalogolok, soha nem fogom elérni. Tehát mi az utópia célja? Menni
tovább.”
Kívánom, hogy Szent Ágoston jövő értelmezése és Galeano utópia felfogása segítse
a nézőt Góra Orsolya képeinek élvezetében.
Boldog szülinapi merengést kívánok!

 

Góra Orsolya

Újbuda Galéria
2022. október 20. – 2022. november 18.

 

Miközben Góra Orsolya eddigi művészete jól elkülöníthető korszakokra tagolható, e korszakok mindig egymásra épülnek, egymásból bomlanak ki. A művész több mint két évtizede firtatja, elemzi választott küldetésének, a festészetnek mibenlétét, kiváltképpen a színek fizikai, pszichikai, művészeti vonatkozásait kutatva. Egyszerre jellemzi a rendszerelvű, tudományos alapokon álló gondolkozás és egy romantikus-melankolikus, festői attitűd. Képein egy belső immanens világ, az élethelyzetek, a személyes sors változásai vetülnek a valós élményekből forrásozó, mindannyiunk számára felismerhető látványelemekre. Az ezredfordulót követően készített képeit egy korábbi írásomban tájfantáziáknak neveztem. Ezek az imaginárius örvényekben tobzódó kozmikus terek elrugaszkodtak a földi szférától, mostani műveit szemlélve, amit elsőként érzékelünk; Góra visszatért a valóságos térbe, mintha most a földbe gyökerezne a lába. A dunai hidakat, a budaörsi helyszíneket ábrázoló legújabb képei, kompozíciójukat tekintve közelebb állnak a klasszikus tájképfestészethez. Talán ez a radikális váltás összefügg az utóbbi évek pszichénket és mindennapjainkat befolyásoló történéseivel. Talán a budaörsi kálvária, a kápolna és a Szabadság-szobor erőtől duzzadó, alulnézetből ábrázolt nőalakja, mind-mind kapaszkodó a bizonytalanságokkal és félelmekkel terhes időben. Mindezek mellett, vagy mindezek ellenére, Góra tovább folytatja a színek birodalmában tett felfedező útjait.

Néhány éve még a fehér mátrixnak nevezett sorozatában a festékrétegeket áttetszőségével játszott, megközelítve a monokromitás tartományait, mára viszont új irányt vettek színelméleti kutatásai.

Közismert, hogy a színek rendszerbe foglalásával évszázadok óta foglalkoznak filozófusok, festők, építészek, legismertebb alakjai Arisztotelész, Leonardo da Vinci, Newton és Goethe voltak, majd a huszadik században újabb színelméletek, tanulmányok születtek, elég, ha csak Johannes Itten és Joseph Albers nevét említjük. Kevesebben tudják azonban, hogy 1975-ben Nemcsics Antal festőművész, egy azóta, már nemzetközileg is elfogadott és alkalmazott rendszert alkotott, a Coloroid színrendszert. Góra a legújabb képein a Nemcsics-féle színrendszer tanulságait és eredményeit igyekszik beépíteni festészetébe. Pictor doctusként merült el a témában, s a színekkel való munkálkodása során számtalan színvázlatot készített, melyek az árnyalatok, a színek egymásra és a nézőre gyakorolt hatását voltak hivatottak megvizsgálni. A festő kutatásaival párhuzamosan készülő, kicsiny színvázlatok, a fehér mátrix sorozat képei óta, önálló életet élnek. A vízszintes színcsíkokból álló struktúrák árnyalatok sokaságát vonultatják fel. A paletta-képecskék érzékelhetővé és érthetővé teszik a festői folyamatokat, a festői gondolkozás állomásait.

A Nemcsics-féle színrendszer a színharmóniák lehetséges szintjeit vizsgálja, a pszichofizikai összefüggéseket, a színek az emberi pszichére tett hatását, az emberi környezetet befolyásoló mechanizmusokat.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy mi módon jelenik meg mindez a festői gyakorlatban, idézzük a festő saját szavait:

„Megvárom a képek teljes száradását, majd összekeverem a képekre felvitt színeket, minden esetben más és más, véletlenszerű arányban. Így minden esetben a szürke valamely árnyalatát kapom, melyet teljes fedőrétegként, egyenletesen viszek fel a kép felületére. Miután felvittem a szürkét, bizonyos részeket visszatörlök, illetve nem fedek be a képen. A visszatörölt, illetve eredeti színekben megtartott helyeken színes felületek tűnnek elő a szürke fedőréteg alól. Az ily módon előhívott szín mértéke, intenzitása és anyagszerűsége az adott pillanat és az adott tér függvényében dől el. Ezzel szeretném alátámasztani Nemcsics Antal professzor azon gondolatát, mely szerint a színek túlmutatnak önmagukon és létrehozzák „színélményeink rendszerét”, azaz a „Coloroid” színrendszert, mely „nem végtelen és homogén, hanem mint minden alkotás, véges és egyedi, szerkezete hasonlít a fizikai világ szerkezetéhez, törvényei hasonlítanak az emberi megismerés törvényeihez”.

Góra felfogása és gondolkodása szoros összefüggésbe hozható azokkal az ezredforduló körüli évtizedekben megjelenő „vég”-teóriákkal, melyek közé tartoznak a művészet végéről szóló írások. A téma egyik alapműve – Arthur C. Danto, Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? című tanulmánya (Atlantisz Kiadó, Budapest, 1997). Danto megfogalmazása szerint „voltaképpen nincs is más, mint elmélet”. Góra – és nemcsak ő – ezzel a kijelentéssel szemben állva, rendületlenül építi saját világát, melyben az elméletet és a gyakorlatot igyekszik harmonikus egységbe kovácsolni.

 

Végezetül egy rövid idézetet szeretnék felolvasni az osztrák költőóriás, Rainer Maria Rilke egyik művéből, az egyik Duinói elégiából, a kilencedikből, annak okán, hogy a festő saját bevallása szerint legújabb festményei létrejöttében fontos inspirációul szolgált e versciklus.

 

„Mért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy
ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak,
legfeljebb: torony, oszlop… de mondani, értsd meg,
ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok
sem gondolták még.”

 

(ford.: Vajda Endre)

 

 

Góra Orsolya Az örök áramlás forrása c. kiállítása

 MissionArt Galéria, Budapest

2022. 05. 25. – 2022. június 17.

 

 

Góra Orsolya (1975) festőművész tanulmányait 1994-2000 között végezte a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Nagy Gábor festőosztályában. 1997–98 között a düsseldorfi Akadémián Ludwig–ösztöndíjasként tanult Konrad Klapeck növendékeként. 2000 óta rendszeresen kiállító művész, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

Góra Orsolya legújabb sorozatát bemutató kiállításának címét (Az örök áramlás forrása) Rilke utolsó korszakának fő műve, a Duinói elégiák versciklus élménye ihlette. Góra látványból kiinduló művészetének, táj- és városképeinek ihlető forrása meglehetősen komplex; egyfelől bátran merít a természettudományok, az elméleti fizika, a filozófia  és (spirituális) irodalom térrel, idővel és színnel/fénnyel foglalkozó teoretikus műveiből, másfelől e bonyolult és összetett elméleti értekezések alaptéziseit végül könnyed eleganciával és megfelelő arányú művészi szabadsággal integrálja vérbő festőiségű festményciklusaiba.

A kiállításon bemutatott, legújabb, Colorium c. szériája a legkézenfekvőbb témát, a saját maga által bebarangolt helyszíneket örökíti meg: Budapest jól ismert pontjait, tereit, hídjait, azonban az ember nélküli, kiüresedett színhelyek emblémává, sablonná egyszerűsödnek: az élet nélküli városi motívumok közül épp a személyes emlékek hiányoznak és így válnak e tájak maguk is időtlen, dermedt emlékművekké. E műveken központi szerep jut az útnak, mely erős szimbólumként és gondolati metaforaként a művész pozícióját, folyamatos kutatói magatartását, kérdésfelvetéseit jelképezi. Ugyanis Góra alkotói attitűdjében a művészet és a tudomány elválaszthatatlanul összeforrt fogalmak. E sorozat színtani vizsgálódásai – hasonlóan korábbi ciklusaihoz – szintén elméleti alapokon nyugszanak, Nemcsics Antal Színdinamikájából indulnak ki.

Góra Orsolya robosztusan festő művész. Hosszú processzus során színrétegek tucatjait festi a vászonra, átfest és újrafest, az egyes vastagabb-vékonyabb, kevésbé vagy éppen jobban megszáradt festékrétegek fizikai kölcsönhatásba kerülnek egymással, a kéken átvilágít a piros, vagy felbukkan a még mélyebb layerből átsugárzó sárga. Színek himnuszát hozza létre, míg végül, a festés folyamatának utolsó lépéseként Nemcsics fő konklúzióját – miszerint minden színek összessége a szürke – a saját praxisába ülteti és a vastagon festett relief képeket a mindent magába olvasztó szürke színű lazúrral fedi be. A szürke lazúr hol jobban, hol kevésbé takarja a képet, valódi emlékműszerűséget, időtlenséget és kortalanságot kölcsönözve jól ismert Budapestünk megannyi szegletének. A szürke számtalan (Nemcsics rendszere szerint összesen 99) árnyalatának, finom átmenetei és harmóniái, melegsége vagy hidegsége, sűrűsége vagy halványsága, bársonyossága vagy acélossága pontosan azon múlik, hogy milyen összetevők, milyen színek és milyen arányban kerültek bele: a szürke szín így válik valódi metaforává, az élet alakulásának, a sors kifürkészhetetlenségének jelképévé. Ahogyan ezt Nádas Péter tökéletesen megfogalmazta: „A két véglet közé zárt kifejezési vágy a szürkék fokozatain halad.”

 

Szabó Noémi, művészettörténész