Megnyitó szövegek

Góra Orsolya: Tudatalatti választásaink

Góra Orsolya Karinthy Szalonban látható, Tudatalatti választásaink című kiállítása a színeken keresztül igyekszik a világ kettős, fizikai és éteri természetét érzékeltetni. Dinamikus, áradó koloritokkal festett, többszörösen rétegzett olajképei magukkal ragadnak, misztikus világokat nyitnak, hogy általuk az idő és a tér felvetette létkérdésekkel szembesülhessünk, és önmagunk belső világára ismerhessünk.

Sturcz János művészettörténész metafizikai tájképfestészetnek definiálta Góra Orsolya látványból kiinduló, az absztrakció és a figurativitás határán egyensúlyozó festészetét. Góra elsődleges eszközei a színek, amiket különféle színelméletek nyomán használ, ám választásai mégis inkább a tudatalatti világába vezetnek. Newton, Goethe és Nemcsics Antal színteóriáival behatóan foglalkozik, hogy eggyé alakuljon művészetében azok esszenciája. Így egyesülnek vásznain a sötéttel és világossal festett olajfesték tónusok, azokon feltűnik a teljes színskála, amelyek Nemcsics szerint végül a szürkében egyesülnek. Orsi most látható munkái a Színszekvenciák, illetve a Valóság-szekvenciák sorozat részei, ahol a zenei fogalmak nyomán a koloritok lehetséges kapcsolódási sorrendjét vizsgálja. Eszerint a színek ereje és hőfoka attól függ, mely rétegek kerülnek egymásra, azok hogyan alakulnak a színdinamika törvényei szerint. Góra minden esetben az univerzum, illetve a víz színéhez, szimbolikusan pedig a harmóniához és a tisztasághoz kapcsolható párizsi kékkel alapozza vásznait, majd rájuk rétegenként, gazdagon hordja fel a különféle koloritokat, hogy megteremtse velük pasztózus felületeit. Munkáin a harmonikusan illeszkedő, vagy a komplementer színek összessége alakítják a formákat, ahol a figuratív elemek csupán utalások a valóság részleteire, amik egyfajta átjárásokként működnek a realitás és a transzcendens között. Fontosak számára a különféle befogadói pozíciók, így elkülöníti egymástól az objektív, a szubjektív és a közösségi színérzékelési metódusokat.

A színek vásznakon való testet öltésével egy elanyagtalanított, metafizikus világot mutat meg, melyben a tér és az idő egységét kutatja. Az idő megfoghatatlan, illékony tulajdonságaitól ontológiai kérdésekig, filozófiai alapvetésekig jut el. Luis Borges fikcióival, teoretikus szövegeivel és Tarkovszkij (film)elméleti írásaival foglalkozva keresi az idő metafizikai misztériumát, igazodva a feltételezéshez, hogy annak biztos középpontja nincs. Eszerint az idő sokkal inkább körkörös és kiterjesztett folyamat, melyben az álomszerűség és a valóság összemosódik, miként Góra képein is. A lét megkérdőjeleződik és kibogozhatatlanná válik, ahogyan azt Borges Körkörös romok, illetve az Elágazó ösvények kertje című szövegeiben és Szabó Lőrinc lírájában, például a Dsuang Dzsi álma című versében is olvashatjuk. Góra misztikus festészete az időtlenségre és az öröklétre fókuszál, azok az eredet forrását kutatják és az egyetemes rend végső kérdéseire keresik a válaszokat. Rétegzett munkáival és színeivel képes a teret mélyíteni, ugyanakkor a szubjektív időt is kifejezni. Az alkotások végtelenné tágított terében az idő a belső, míg a tér a külső tapasztalásokhoz kapcsolódik, hogy azok végül a tér-idő szövetében egyesüljenek. A tér és az idő, tehát a két kulcsfogalom elválaszthatatlanságát a fizika tudományában már bizonyították, amikor a newtoni klasszikus tér-idő értelmezést felülírta az Einstein-féle relativisztikus fordulat, mely elhozta a kettő együttes olvasásának lehetőségét. Mindez összecseng a kantiánus filozófiával, illetve a belőle kifejlődődött fenomenológia irányzatával; miszerint a tér és az idő nem objektív fogalmak, hanem az emberi elme teremtményei, így a humánus létezésre egy időben kiterjeszett térbeli jelenlétként tekinthetünk. Ez a fajta szemléletet, valamint a térnek és időnek az összefonódó harmóniája fedezhető fel Góra metafizikus festészetében.

 

Újabban diptichon-szerűen egymáshoz kapcsolódó képpárokat készít, amelyek ikerképekként működve azonos címeket kaptak. A festmények az égi és a földi, az anyagi és az éteri világ kettős természetével és jelenségeivel foglalkoznak, térbeli, sőt időbeli kaput nyitnak az örökkévalóság felé és betekintést engednek a létezés különböző szféráiba. Az összekapcsolódó képpárokat párhuzamosan festi, sajátos technikával; egy darabig egyidejűleg, majd az egyiket a fal felé fordítja, hogy azokat – később – külön-külön, ahogyan fogalmaz; „egyetlen levegővel” fejezze be. A két Góra festmény végül vagy nagyon hasonlóvá válik egymáshoz, vagy azok radikálisan különbözőek lesznek. Munka közben az őt ért hatásokra és élményekre reflektál, így képei egyfajta kísérletekké válnak, azok alakulása mindig egyedi. Festési módszere Freund, illetve Jung nyomán a mélyrétegek, sőt, a kollektív tudattalan világába visznek, ahol az ösztönösségnek, az ismerős tapasztalásoknak és a mintázatoknak, sőt az archetípusoknak is kiemelt szerep jut. A festési folyamatokat a tudatalatti választások mellett, Carlo Rovelli, az olasz kortárs fizikus elmélete nyomán az összefonódások is irányítják. Ekként Orsi alkotási folyamatai összefüggésbe hozhatóak a dán fizikus, Nils Bohr vázolta kvantum-összefonódás tételével, mely szerint, ha két részecskét ugyanazon esemény hoz létre, azok akkor is kapcsolatban maradnak, ha eltávolítjuk őket egymástól. Einstein annyira lehetetlenek gondolta ezt a fajta összekapcsolódást, hogy „kísérteties távolhatásnak” nevezte el. A felvetés valóban kísértetiesnek hangzik, ám ha mindezt metafizikailag, illetve a tudat alatti világában vizsgáljuk, az lehetségessé válhat, amit a közösen induló, mégis másképp alakuló Góra festmények képpárjai is bizonyítanak. Így a hosszú ideig egy térben lévő, majd teljesen elszakított részecskék – ez esetben festmények – is képesek hatást gyakorolni egymásra. Mintha az alkotási folyamatok nem csupán tudattalanul történnének, hanem elemi részecskék szintjén is értelmezhetően. Hasonlót képvisel Borges Elágazó ösvények kertje című fikciója is, melyben a lehetséges jövők egymásmellettiségéről és az idősíkok körkörösségéről értekezik; „Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Cuj Pen úgyszólván kibogozhaztatlan regényében egyidejűleg az összeset választja.” Eszerint Góra Orsolya diptichon, sőt időnként triptichon-szerűen összeálló festményei is mindig az egyik lehetséges kimenet szerint alakulnak, de mögöttük a tudatalattiban akár valamennyi feltételezhető kibontakozási mód is ott rejtezik.

Fazakas Réka, művészeti író

 

Góra Orsolya

Valóság-Szekvenciák

2024.04.23. Ady25

Szeretettel üdvözlök Mindenkit Góra Orsolya legújabb kiállításán! Bizonyára nem kell senkinek bemutatni a művészt, hiszen számos egyéni és csoportos kiállítás áll már mögötte. A mostani tárlat az igen beszédes „Valóság-Szekvenciák” címet kapta; nézzük meg közelebbről, hogy vajon miért?

Marcel Proust gondolata szerint a felfedezés igazi varázsa nem abból áll, hogy új helyeket ismerünk meg, hanem hogy más szemmel nézünk a régiekre. Talán ez a kiállítás is erről szól: nem arról, hogy mit látunk, hanem arról, hogy hogyan látunk rá arra, amit már ismerni vélünk. Hiszen a valóság nem egyszerűen az, ami közvetlenül elénk tárul, hanem az, amit képesek vagyunk értelmezni és összeilleszteni abból, amit érzékelünk.

Amikor a valóságról beszélünk, hajlamosak vagyunk valami egységesre, stabilra gondolni, valamire, ami készen van, amihez viszonyulhatunk. És mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk a saját tapasztalatainkat, azt látjuk, hogy a valóságélményünk sokkal inkább hasonlít egy egymásba csúszó képekből álló sorozatra, mintsem egyetlen összefüggő képre. Inkább szekvenciákban létezik: pillanatok, emlékek, érzékelések finom elmozdulásaiban.

Nem véletlen, hogy Góra Orsolya ezt kiállításcímet választotta. Az ő értelmezésében a szekvencia nem csupán vizuális jelenség, hanem zenei természetű is egyben: ismétlődés és eltérés, ritmus és dinamizmus jellemzi. A színek egymásra épülése, kapcsolódása nem statikus, hanem időbeli folyamat, amelyben minden réteg módosítja a következőt. Ahogyan ő maga fogalmaz, a szín egyszerre képzeletbeli és nagyon is valóságos: nem tartozik a tárgyi világhoz, mégis azon keresztül válik megtapasztalhatóvá.

Ez a gondolat mélyen kapcsolódik Arisztotelész felismeréséhez, miszerint a színek ott születnek, ahol a fény és a sötétség találkozik. Goethe színelmélete is hasonló felfogást közvetít, mely szerint a világ e két pólus között lüktet, és ez a feszültség nem csak elméleti állítás marad, hanem szinte fizikailag érzékelhetővé válik a festményeken. Amit belül hordozunk, azt látjuk kívül – és amit kívül látunk, az visszahat arra, ami bennünk van. Kölcsönös folyamat ez.

Goethe szerint a színek az alapvető természeti jelenségek között különösen hangsúlyos szerepet töltenek be. Közvetlen hatással vannak az érzelmi állapotunkra, függetlenül attól, hogy milyen anyag vagy forma hordozza őket. Éppen ezért, amikor a művészet egyik alkotóelemeként tekintünk rájuk, képesek a legmagasabb esztétikai minőségek közvetítésére is. Az emberek ösztönösen vonzódnak a színekhez: a szem számára ugyanolyan nélkülözhetetlenek, mint maga a fény. Elég felidézni azt a pillanatot, amikor egy borongós napon a napfény áttör a felhőkön, és egy tájrészlet hirtelen életre kel a színek által – ez az élmény szinte azonnali örömérzetet kelt bennünk.

A lélektan felől nézve Sigmund Freud felhívja a figyelmünket arra, hogy minden észlelésünk rétegzett: a jelen pillanatában mindig ott munkál a múlt, a tudattalan, az elfojtott tartalmak világa. Ez a rétegzettség különösen érzékenyen jelenik meg a „Meddig létezik vajon a lezáratlan múlt?” című munkákban, amelyek szinte emléktöredékként működnek. Nem teljes képek, hanem felvillanások, amelyekben az élmény nem zárul le, hanem tovább hat.

Carl Gustav Jung gondolatai szerint a képek nemcsak személyes, hanem kollektív tartalmakat is hordoznak, archetípusokat, amelyek ismerőssé teszik a látszólag absztrakt formákat is. Innen nézve a „Amikor a horizont pereméhez érünk” című mű nem egy konkrét táj, hanem egy belső határélmény képévé válik: azzá a ponttá, ahol a látás és a bizonyosság megszűnik. Jung egyik gondolata szerint az, aki kifelé néz, álmodik; aki befelé néz, felébred. Ebben az értelemben ezek a képek nem kifelé vezetnek, hanem befelé.

Henri Bergson szerint az idő nem darabokból áll, hanem egy folyamatos belső áramlásként fogható fel. Talán ezért hatnak ezek a művek úgy, mintha nem pillanatokat, hanem időfolyamokat látnánk – mintha maga az idő lenne a vászonra festve. Pablo Picasso és Umberto Boccioni már korábban felbontották az egységes látványt, míg Eadweard Muybridge megmutatta, hogy a mozgás valójában képek sorozata. Itt azonban nem pusztán a forma vagy a mozgás esik szét, hanem maga a valóságérzet válik bizonytalanná. A „Mi van a szingularitás túloldalán?” című képek ennek a határnak a vizuális megfelelői: olyan pontok, ahol a megértés megszakad, és átadja helyét a kérdésnek.

Ahogy látják, tapasztalják, Orsi művészetében kiemelkedő szerepet kapnak a képcímek. Hiszen a cím nem pusztán azonosít, hanem megnyit egy értelmezési teret is, ezzel egyfajta párhuzamos gondolati szekvenciát hozva létre a képek mellett. Ezen a kiállításon a címek nem csupán kiegészítik a műveket, hanem velük együtt működnek, sőt, kérdésként meg is szólítják a nézőt.

A magyar és nemzetközi művészettörténetben is több párhuzama van annak a címadási gyakorlatnak, amelyben a cím nem pusztán azonosító szerepű, hanem filozófiai vagy egzisztenciális kérdésként működik. A konceptuális művészetben Joseph Kosuth és On Kawara, a szürrealizmusban René Magritte és Salvador Dalí, míg a magyar neoavantgárdban Erdély Miklós, Lakner László és ef Zámbó István munkássága mutat hasonló törekvéseket, vagyis a nyelv és a kép viszonyának felbontását, a valóság és képzelet határainak megkérdőjelezését, valamint a művet mint gondolati folyamatot bemutató felfogását. Ebbe a hagyományba illeszkednek azok a címek is, amelyek kérdés formájában a valóság, az emlékezet és a láthatatlan világ határait vizsgálják, így a mű nem lezárt jelentést hordoz, hanem nyitott gondolati térként működik.

 

„Hol foszlik szerte az objektív valóság?” vagy „Látható-e a láthatatlan, ha elég tág az ablak?” – ezek a kérdések már nemcsak a képekre, hanem a saját észlelésünkre is vonatkoznak, akarva-akaratlanul is mélyebb gondolatfolyamot indítva el bennünk.

A sorozat egyik fontos kiindulópontja a Pilisben található Tündérkapu; egy a különös sziklaboltozat, amelyen keresztül az ég válik láthatóvá. Ahogy az alkotó is megfogalmazza: ez egy olyan hely, ahol mindenki ugyanazt látja, mégis mindenki mást ért meg belőle. Ez az élmény különösen erősen jelenik meg a „Milyen különös a csend a kapun túl” című képekben, ahol a látvány szinte háttérbe húzódik, és a csend válik a tapasztalat lényegévé.

A képpárok gondolata szintén ezt a szekvencialitást erősíti. Az egymással párhuzamosan induló, majd eltérő irányba fejlődő képek az emberi életutak metaforáivá válnak. A „Vajon a várakozás az egyetlen valódi létezés?” vagy „A lélek nem választ utat, hanem úttá válik” című munkák nemcsak gondolati, hanem szerkezeti értelemben is ezt a párhuzamosságot és elválást hordozzák.

Kedves Vendégek, ez a kiállítás nem azt mutatja meg, hogy mi a valóság, hanem azt, hogy hogyan jön létre. Rétegről rétegre, képről képre, szekvenciáról szekvenciára. Vajon mindannyian ugyanazt látjuk, vagy inkább a saját valóságunk képsorait rendezzük egésszé? Talán ez a legfontosabb kérdés, amelyet magunkkal vihetünk ma innen. Góra Orsolya kiállítása bebizonyítja, hogy a valóság nem kész világ, hanem egy folyamatosan kirajzolódó képsor, amelyet mindannyian újra és újra elkezdünk látni. Kellemes nézelődést kívánok hát Önöknek, kifelé és befelé egyaránt, a kiállítást pedig ezennel megnyitom!

 

VALÓSÁG-VÁLTOZATOK
(BÁCS EMESE, GÓRA ORSOLYA ÉS HOLLÓ ISTVÁN HORIZONTÁLIS LOYALITÁS CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁRÓL MÁCSAI GALÉRIA, 2026 JANUÁR 22 – FEBRUÁR 22)
BÁCS EMESE, GÓRA ORSOLYA ÉS HOLLÓ ISTVÁN HORIZONTÁLIS LOYALITÁS CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁT LÁTVA, NEHÉZ ELMENNI A KÉRDÉS MELLETT: VAJON MI AZ, AMI A HÁROM KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZT ÖSSZEKAPCSOLJA, ÉS MI AZ, AMI LEGINKÁBB MEGKÜLÖNBÖZTETI ŐKET?
MÁSKÉNT FOGALMAZVA, MI AZ A SZELLEMI TARTALOM, AMIHEZ MINDHÁRMAN KAPCSOLÓDNI TUDNAK, ÉS AMELYEN KERESZTÜL MI IS KAPCSOLÓDNI TUDUNK AZ ÁLTALUK VIZUÁLISAN, SZÍNEKKEL ÉS FORMÁKKAL MEGJELENÍTETT, ANYAGBA SŰRÍTETT TARTALOMHOZ, ÉS MI AZ, AMI A LEGINKÁBB EGYÉNI AZ ALKOTÁSAIKBAN, AMI RÁJUK ÉS CSAK RÁJUK JELLEMZŐ? MELYEK A „BÁCSEMESÉS”, A „GÓRAORSOLYÁS” ÉS MELYEK A „HOLLÓISTVÁNOS” JELLEGZETESSÉGEK?
AZ IMÉNTI KÉRDÉSEKKEL KAPCSOLATBAN JOGOSAN MERÜL FEL EGY TOVÁBBI KÉRDÉS BÁRKIBEN. VAJON, AMIT ÉN KÖZÖSNEK LÁTOK A HÁROM KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZ MUNKÁJÁBAN, AZ NEM CSUPÁN A SAJÁT ÉRTELMEZÉSEM? VAJON AZ ÁLTALAM KIEMELT KÖZÖS TÖBBSZÖRÖS NEM EGY SZUBJEKTÍV VISZONY KÖVETKEZTÉBEN KIALAKULÓ VÉLEMÉNY CSUPÁN?
AKI OLVASOTT MÁR BEFOGADÁSELMÉLETI SZÖVEGEKET, VAGY AKI GONDOLKODOTT MÁR HASONLÓ KÉRDÉSEKEN, BIZONYÁRA AZT FOGJA VÁLASZOLNI, HOGY „DEHOGYNEM”. HISZ A MŰVEK BEFOGADÁSA MINDIG SZEMÉLYES TAPASZTALÁSON ALAPULÓ DIALÓGUS VISZONY EREDMÉNYE. TALÁLKOZÁSOK EREDMÉNYE. EZ BIZONYOS ÉRTELEMBEN VALÓBAN ÍGY VAN. BÁRMENNYIRE IS TÖREKSZÜNK PONTOS ÉRTELMEZÉSRE, MINDIG AZT LÁTJUK MEG A VILÁGBÓL, AMIT MEGLÁTNI TUDUNK BELŐLE, AMIRE NYITOTTAK, ÉRZÉKENYEK ÉS BEFOGADÓK VAGYUNK.
UGYANAKKOR, ÉRDEKES MÓDON, MINDENNEK ELLENÉRE VANNAK KÖZÖS KÉRDÉSEINK, SŐT KÖZÖS VÁLASZAINK IS VANNAK. VAGY LEGALÁBBIS KÖZÖSNEK HITT TAPASZTALÁSAINK ÉS MEGOSZTHATÓNAK GONDOLT VÁLASZAINK.
A MŰALKOTÁSOKNAK TULAJDONÍTOTT ÉRTELEM UGYANIS NEM CSUPÁN A MŰ ÉS A BEFOGADÓ PÁRBESZÉDÉBŐL JÖN LÉTRE. EZ A PÁRBESZÉD, BÁR ÚGY TŰNHET, NEM EGY ADÓ ÉS EGY VEVŐ SZIMPLA PÁRBESZÉDE, HANEM EGY OLYAN TÖBBSZEREPLŐS, TÖBB IRÁNYBAN NYITOTT, A KULTÚRA SZÖVETÉBE KAPCSOLÓDÓ HÁLÓ IS EGYBEN, AMELYBEN AZ ÉRINTKEZÉSEK CSOMÓPONTOK KÖRÜL ÉS KAPCSOLÓDÁSI FELÜLETEK MENTÉN IS LÉTRE TUDNAK JÖNNI.
ÍGY KAPCSOLÓDUNK FOLYAMATOSAN A VILÁGHOZ, ÖNMAGUNKHOZ, EGYMÁSHOZ, EGYMÁS GONDOLATAIHOZ, ALKOTÁSAIHOZ, MÁSOK ALKOTÁSAIN KERESZTÜL KÖZVETÍTETT MEGTAPASZTAPASZTALÁSAIHOZ, VAGYIS AZOKHOZ A TÁRGYAKHOZ ÉS A GONDOLATOKHOZ, AMELYEKKEL EGYMÁSSAL, ÖNMAGUNKKAL, SAJÁT TAPASZTALATAINKKAL ÉS A VILÁGGAL ÉRINTKEZÜNK.
A FENTI KÉRDÉSRE ADOTT SAJÁT VÁLASZOM TEHÁT AZ, HOGY A HÁROM MŰVÉSZ KÖZÖS KÉRDÉSE A VALÓSÁG ÉS A VALÓSÁGTAPASZTALÁS FOGALMAI KÖRÜL KERESENDŐ. ÚGY TŰNIK, VAN EGY KÖZÖS KÍVÁNCSISÁGUK. MINDHÁRMAN KÍVÁNCSIAK A VALÓSÁG ÉRTELMÉNEK, ÉRTELMEZHETŐSÉGÉNEK ÉS ÁBRÁZOLHATÓSÁGÁNAK LEHETŐSÉGÉRE. ÁM A VALÓSÁGRA MINDHÁRMAN KÜLÖNBÖZŐ TEKINTETTEL NÉZNEK. AZT KÜLÖNBÖZŐ PERSPEKTÍVÁBÓL, KÜLÖNBÖZŐ SZEMPONTOK SZERINT VIZSGÁLJÁK.

GÓRA ORSOLYA A VALÓSÁG ÉRTELMEZHETŐSÉGÉNEK PROBLÉMAKÖRÉT HELYEZI VIZSGÁLÓDÁSÁNAK FÓKUSZÁBA. AZ ABSZTRAKTAN FIGURÁLIS, KÜLSŐ ÉS BELSŐ TÁJAKAT SZIMULTÁN MEGJELENÍTŐ, A FORMÁKAT EGYMÁSBA FORDÍTÓ, A SZÍNEK EREJÉVEL, ÁRNYALATAIVAL, MÉLYSÉGEIVEL, RÉTEGZETTSÉGÉVEL HATÓ, A SOK RÉTEGBEN A VÁSZONRA FELVITT FESTÉK ANYAGSZERŰSÉGÉVEL A KÉPSÍKBÓL TERET NYITÓ ÉS MÉLYÍTŐ MEDITATÍV FESTMÉNYEINEK NARRATÍV CÍMEIVEL MINDEZT EXPLICITEN IS HANGSÚLYOZZA. AZ Ő VALÓSÁGRA VONATKOZÓ KÉRDÉSFELTEVÉSE ARRA IS KITERJED, HOGY MI VAN AZ ÉRTHETŐSÉG ÉS A LÁTHATÓSÁG HATÁRAIN TÚL? HOGY MI TÖRTÉNIK, „AMIKOR A HORIZONT PEREMÉHEZ ÉRÜNK”, HOGY „MI VAN A SZINGULARITÁS TÚLOLDALÁN?”, HOGY HA VANNAK MULANDÓ FÖLDI DOLGOK, AKKOR VAJON VANNNAK-E ÖRÖK DOLGOK IS? HOGY VAJON VAN-E ITT ÉS VAJON VAN-E ODAÁT? A VALÓSÁG EBBEN AZ ÉRTELEMBEN AZ ÉRTELMEZÉS LEHETŐSÉGÉTŐL IS FÜGGŐ LEHETŐSÉG.
GÓRA ORSOLYA ARS POÉTIKÁJÁNAK A VALÓSÁG-SZEKVENCIÁK CÍMŰ SOROZATA KAPCSÁN MEGFOGALMAZOTT GONDOLATAIT IDÉZVE:
„MINDENKI MÁSKÉPP DOLGOZZA FEL A VALÓSÁGOT, HISZEN A TÜNDÉRKAPU EGYFAJTA KATARZIST VÁLT KI A NÉZŐBŐL AZ ÁLOM ÉS A VALÓSÁG HATÁRÁN. AZ EMBER ELBIZONYTALANODIK: VAJON TÉNYLEG LÉTEZIK ANGYALI ÜZENET ÉS VELE EGYÜTT A CSODÁK? VAJON LÉTEZIK SPIRITUÁLIS VALÓSÁG? MIÉRT IS RAGASZKODUNK A KÉZZEL FOGHATÓ VALÓSÁGHOZ? KINEK A VALÓSÁGÁT LÁTJUK ÉS VAJON MELY SZEMSZÖGBŐL? RENGETEGSZER ELŐFORDUL VELÜNK, HOGY APRÓ MORZSÁKBÓL ÉPÍTÜNK FEL SAJÁT MAGUNK SZÁMÁRA EGY TÖRTÉNETET, MAJD AZ IDŐ MÚLÁSÁVAL SZÉTBONTJUK ÉS MEGANNYISZOR ÚJRA ÉPÍTJÜK AZT. PERSZE AZ IDŐ ELŐRE HALADTÁVAL VÁLTOZIK A KÉP, HISZEN A LÉLEK IS ÖREGSZIK, GAZDAGODIK ÉS BÖLCSEBB IS LESZ TALÁN. A TÖRTÉNETEINK MÚLÉKONYAK, ÁLLANDÓ VÁLTOZÁSBAN VANNAK. DE AKKOR MI A VALÓSÁG?”

BÁCS EMESE TÜKRÖZŐ, SZEMBESÍTŐ, RÖGZÍTŐ REALIZMUSA A FOTOGRAFIKUS REALIZMUS ÁTLÉNYEGÍTÉSE A FESTÉSZETBEN, A MŰVÉSZETNEK EGY OLYAN ÁGÁBAN, AHOL A LÁTHATÓ KIVÁLASZTÁSA, KERETEZÉSE ÁLTAL A HOZZÁADOTT JELENTÉSEKNEK MÉG TÖBB RÉTEGE JÖHET LÉTRE, MINT A LÉTVONATKOZÁSHOZ KÖZVETLENEBBÜL KAPCSOLÓDÓ FÉNYKÉPEZÉSSEL. A HOZZÁADÁS NÁLA FIZIKAI ÉRTELEMBEN IS MEGJELENIK. AZ URBÁNUS UTCAKÉPEKET ÁBRÁZOLÓ, SZOCIÁLIS ÉRZÉKENYSÉGET KÖZVETÍTŐ FESTMÉNYEINEK FELSZÍNÉRE A KÉPSÍKBÓL KILÓGÓ TALÁLT TÁRGYAKAT ILLESZT. BUDAPESTI UTCAKÉPEIN A NAGYVÁROSI MILIŐ MAGÁNYOS ALAKJAI JELENNEK MEG: HAJLÉKTALANOK, ALULJÁRÓKBAN ÜCSÖRGŐ ÉS VÁRAKOZÓ, VAGY NEHÉZ SZATYROKAT CIPELŐ ÉS BEVÁSÁRLÓKOCSIKAT GURÍTÓ IDŐS EMBEREK. AZ ELFELEJTETT, A TÁRSADALOM PEREMÉRE SODRÓDOTT TIPIKUS, ELHAGYATOTT, IZOLÁLT NAGYVÁROSI FIGURÁK MELLETT UGYANAKKOR MEGJELENNEK AZ ÚJ MAGÁNY LEGÚJABB KÉPVISELŐI IS: AZ OKOSTELEFONJAIKRA MEREDŐ, VAGY GURULÓS BÖRÖNDJEIKKEL VALAMI FELÉ SIETŐ FIATALOK, AKIK SZEMKONTAKTUST CSUPÁN MEDIÁLISAN LÉTESÍTENEK EGYMÁSSAL. A FELISMERHETŐ TÉRIDEJŰ BUDAPESTI URBÁNUS LÁTKÉPEK MELLETT FONTOS FESTŐI TÉMA SZÁMÁRA A SZÜLŐVÁROS, BRASSO IS, AMELYNEK UTCÁI FELETT A MELANKÓLIA FELHŐI LEBEGNEK. A KÜLÖNBÖZŐ FESTÉSZETI TECHNIKÁKAT ÖTVÖZŐ, GYAKRAN FÉNYKÉPEK ALAPJÁN KÉSZÜLT, RÉSZBEN VAGY EGÉSZBEN DRÓTHÁLÓVAL BEVONT FESTMÉNYEINEK ÉS TALÁLT TÁRGYAKBÓL FABRIKÁLT TRASH ART SZOBRAINAK TÉNYSZERŰ, LEÍRÓ, TERET ÉS IDŐT PRECÍZEN MEGHATÁROZÓ CÍMEI (PL. DÓZSA GYÖRGY ÚTI METRO NYÁRON) ÉS AZ ÁLTALUK ELÉNK TÁRT ITT ÉS MOST REALIZMUSA MELLETT AZONBAN A FESTMÉNYEKEN EGYRE GYAKRABBAN MEGJELENNEK AZ IDŐTLENSÉGRE, A MÚLTRA, A TÁVOLRA, ÉS VELÜK EGYÜTT AZ ELVÁGYÓDÁSRA UTALÓ CÍMEK ÉS MOTÍVUMOK IS, AHOGY PÉLDÁUL AZ ALAGÚT VÉGÉN OTT VAN A FÉNY, VAGY AZ IN MEMORIAM ORSZÁG LILI CÍMŰ KÉPEKEN, AMELYEK A „BÁCSEMESÉS” PRECÍZ, RÖGZÍTŐ ÉS TÜKRÖZŐ REALIZMUST ÁLTALÁNOSABB TEREK FELÉ NYITJÁK MEG ÉS MOZDÍTJÁK EL.
HOLLÓ ISTVÁN REALIZMUSA MEGINTCSAK SAJÁTOS, LÉLEKTANI ÉRDEKLŐDÉSRŐL SZÁMOT ADÓ, EGZISZTENCIALISTA REALIZMUS. A LENDÜLETES, SZÁLKÁS, HOSSZANTI, ECSETVONÁSOKKAL MEGRAJZOLT PORTRÉINAK ALANYAI ÉS A BARÁTSÁGOS SZÍNEKKEL, ÉLÉNK ZÖLDEKKEL, SÁRGÁKKAL, VILÁGOSKÉKEKKEL MEGFESTETT, DE MEGSZEMÉLYESÍTÉS HÍJÁN MÉGIS KIETLENNEK HATÓ TÁJBAN EGYEDÜL MERENGŐ, ARCTALAN „TERMÉSZETBEN ÜCSÖRGŐ” FIGURÁI AMBIVALENS NYUGTALANSÁGOT KÖZVETÍTENEK. AZT A FAJTA NYUGTALANSÁGOT, AMELYET AZ EGZISZTENCIALISTA FILOZÓFUSOK, PÉLDÁUL KIERKEGGARD DÁN FILOZÓFUS A LÉT ÉRTELMÉVEL ÖSSZEFÜGGŐ, EGZISZTENCIÁLIS SZORONGÁSNAK NEVEZNEK. OLYAN SZORONGÁSNAK, AMELY MINDEN, A LÉTEZÉS ÉRTELMÉT ÉS SAJÁT SZABADSÁGÁT KERESŐ EMBERT BELÜLRŐL FESZÍT ÉS NYUGTALANÍT MINDADDIG, AMÍG SAJÁT VÁLASZOKAT NEM AD AZ EMBERI LÉTEZÉS LEGALAPVETŐBB KÉRDÉSEIRE. AMÍG NEM ÁLL ODA, ÉS PONT ODA A TÁJ ÁLTAL SZIMBOLIZÁLT VILÁGBAN, AHOL OTTHONOSAN ÉRZI MAGÁT, ÉS AMÍG NEM TEREMT MAGA SZÁMÁRA OTTHONT BENNE. HOLLÓ ISTVÁN MÁSOK TEKINTETÉT FÜRKÉSZŐ FESTMÉNYEI (TEKINTETEK 1-4.) OLYANOK, MINTHA KÉRDÉSEK LENNÉNEK: VAJON AZOK A MÁSIK EMBEREK MIT LÁTNAK, MIT ÉLNEK MEG A SAJÁT VALÓSÁGUKKÉNT? VAJON TALÁLTAK-E MAGYARÁZATOKAT AZ EMBERI LÉT LEGALAPVETŐBB KÉRDÉSEIRE? VAJON A MAGYARÁZATAIK MŰKÖDNEK-E? VAJON SZABADNAK ÉRZIK-E MAGUKAT? VAJON KÉPESEK-E AZ ÖRÖMRE VAGY ÖNTUDATLANUL, KÁBÁN, ZÁRT TEKINTETTEL SODRÓDNAK AZ ÉLET ÉS HALÁL KÖZÖTTI LÉTEZÉSBEN?

MINDHÁROM FESTŐMŰVÉSZ A TÁBLAKÉP HAGYOMÁNYAIN BELÜL ALKOT. ABBAN, AZ EURÓPAI MŰVÉSZETTÖRTÉNETBEN AZ ÓKOR ÓTA ISMERT HAGYOMÁNYBAN, AMELY TÖRTÉNETTÉ AZ ITÁLIA RENESZÁNSZ KORSZAKBAN FORMÁLÓDOTT. AZ EURÓPAI MŰVÉSZETTÖRTÉNET ÚGYNEVEZETT „NAGY NARRATÍVÁJÁNAK” EGYIK LEGFONTOSABB MŰFAJÁT, A TÁBLAKÉP FESTÉSZET MŰFAJÁT SOKAN, SOKFÉLEKÉPPEN PRÓBÁLTÁK AZÓTA ÁTFOGALMAZNI ÉS ÚJRAÍRNI. VOLTAK, AKIK RADIKÁLISABBAN, FORMABONTÓKÉNT, ÉS VOLTAK ÉS VANNAK IS, AKIK BELÜLRŐL, A HAGYOMÁNYTÖRTÉNETTEL DIALOGIZÁLVA, IMMANEMS ÚJÍTÓKKÉNT TETTÉK ÉS TESZIK EZT, NEM VERTIKÁLIS, HANEM HORIZONÁLIS ELMOZDULÁSOK MENTÉN.

BÁCS EMESE, GÓRA ORSOLYA ÉS HOLLÓ ISTVÁN HORIZONTÁLIS LOYALITÁS CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁN, ÚGY VÉLEM, AZ UTÓBBINAK LEHETÜNK TANÚI. MINDHÁROM ALKOTÓ A TÁBLAKÉPFESTÉSZET FORMAI KERETEIT TÖBBNYIRE MEGTARTVA, KÍVÁNCSI TEKINTETÉVEL BEFELÉ, ÖNMAGA ÉS A LÉTKÉRDÉSEK FELÉ FORDULVA FÜRKÉSZI ÉS ÁBRÁZOLJA A SZÁMÁRA MEGTAPASZTALHATÓ ÉS ÁBRÁZOLHATÓ VALÓSÁGOT. MI PEDIG KÖVETNI PRÓBÁLJUK A TEKINTETÜK IRÁNYÁT.
A HORIZONTÁLIS LOYALITÁS CÍMŰ KIÁLLÍTÁST MEGNYITOM.

HÁZAS NIKOLETTA

Pataki Gábor Tatabánya

Góra Orsolya, Somogyi Emese és Zoltai Bea itt kiállított műveinek van egy közös hívószava: az
átjáró. Különböző tartományokra, szférákra nyíló kapu, az egymással elvileg párhuzamos,
titokban mégis kapcsolatba kerülő világok érintkezési pontja. Mintha mindhárman a
kvantumfizika hétköznapi ésszel alig felfogható egy időben egyszerre két helyen létező
részecskéit igyekeznének láthatóvá, de legalábbis érzékelhetővé tenni saját művészi
metódusaikkal. Tovább folytatva a hasonlatot: olyan szuperpozíció létrehozásán fáradoznak,
ahol egyidejűleg van jelen mind a két világ, s az átjárón keresztül folyamatos a kapcsolat.
A legközvetlenebb módon Somogyi Emese használja az átjáró metaforáját. Az immár
személyes védjegyének tekinthető miniatűr bronzcipők ugyan főszereplői újabb sorozatának
is, ám az egykori dobozterek kínálta zártságot, a vélt vagy valóságos védelem érzetét a
határhelyzetek okozta bizonytalanság, az ismeretlenbe való lépés feszültsége váltja fel.
Bejössz? -kérdezi az egyik mű címe, ám ha az embert (magunkat? az alkotót?) helyettesítő
cipők igent mondanának az invitálásra, kizuhannának eddigi keretük, otthonuk közül. De a
sorozat többi darabjának szereplői sincsenek könnyű helyzetben. A vaskos fatömbökből
épült, „biztonságos” dobozok helyét drótokból font hálók veszik át, a zárt teret bizonytalan
szituációval, kockázatos élmények eshetőségével váltva fel. A cipők a „Hic Rhodus, hic salta!”
pillanatát, a valahová való átjutás, átlépés bizonytalanságokkal telített izgalmát jelenítik meg.
Zoltai Bea átjárói különböző világok között nyílnak. Míg az „alap” a távol-keleti technikájú, az
érzelmi rezdüléseket őrző, spontán kézmozgással megszülető tusfestmény az individuum, az
művészi Én belső tartományához tartozik, a rajtuk, „bennük” megjelenő fotók, kollázsok a
történelem, a kultúra változatosságában is egyetemes univerzumából hoznak híradást. A
szenvedélyes, néha drámai hatású ecsetvonások függönye „mindig felfeslik valahol”, a
résekbe pedig – egyszerre váratlanul s természetesnek tűnően – benyomulnak a világ
eseményei és tényei: a padovai sorozaton inkább a jelen, a Courrier-lapokon pedig a múlt
magaskultúráinak immár csak töredékeiből rekonstruálható világa. Az ily módon átjárókkal
kilyuggatott képfelület egyrészt a valóság bizonytalanságáról, tünékenységéről és
változékonyságáról tanúskodik, másfelől izgalmas kísérlet emlékeink, benyomásaink,
kapcsolataink újrarendezésére.
Góra Orsolya egyik sorozatán ugyan egy valódi átjáró is feltűnik, a szinte a regékből előtűnő
pilisi Vaskapu-szikla, ám valójában minden képe kapu egy imaginárius térbe, egy szokványos
tapasztalatainkon túli világba. A különböző színtanok elmélyült vizsgálatán alapuló, a
Nemcsics Antal-féle Coloroid színrendszert tovább gondoló, több, sokszor tucatnyi szín
egymásra rétegzéséből s egymáshoz hangolásából a hétköznapi érzékelést felülíró, belső
észlelésünkre apelláló színvilág születik, igazolva a művész szavait, miszerint „az emberben
benne élő szín egyfajta ígéret”. A képeken szinte tapinthatóvá váló transzcendenciát tovább

fokozza, hogy amúgy „reális” részletek, budapesti Duna-hidak, villamosok és fogaskerekű-
szerelvények tűnnek fel a nagyon is irreális színszekvenciák által felépülő képtérben, ebben a

különös, álomszerű „másik világban”.
Pataki Gábor

 

Nagy T katalin megnyitó beszéd
Góra Orsi

Szent Ágoston szerint a jövő valójában egy hármas értelmű jelen. Jelen először, mert
amikor visszatekintünk a múltra, következtetünk belőle a jövőre nézve. Jelen
másodszor, mert ha megértjük mindazt, ami körülöttünk zajlik, akkor látjuk a jövőbeli
változásokat. Jelen harmadszor, mert a jelen tudásunk alapján vagyunk csak
képesek elképzelni a jövőt.
Góra Orsolya képein is ilyen hármas értelmű a jelen idő, mert a múlt, mint emlék,
éppúgy a jelen része, mint az álomszerű vízió, melyet akár utópisztikus jövőként is
interpretálhatunk, és a kézzelfogható jelen – a festő személyes élményanyaga, a
bebarangolt helyszínek; Budapesten vagy Budaörsön. Képcímeiben – Mi vagyunk az
időben vagy az idő létezik mi bennünk? – Miért nem tud a múlt múlttá válni? –
világosan megfogalmazza, hogy milyen kérdések foglalkoztatják, miközben
festményei egy keskeny sávon mozognak, melyet az álom és a valóság illékonysága
határoz meg.
Akkor fejezte be az egyetemet, amikor átléptünk egy új évezredbe. Festészetének,
gondolkodásának alapjait az előző századból hozta magával, talán ez az időugrás is
erősen megérintette. Kezdetektől fogva élénk színekkel dolgozott, érdekelte a színek
lélektani hatása, s egyre mélyebben merült el a különböző színtanok
tanulmányozásában. Állandóan kísérletezik a pigmentek egymásra és a nézőre tett
hatásával, kutatja a különböző festékrétegek viselkedését, a transzparencia
lehetőségeit.
Művészetét a kezdetek óta egyszerre jellemzi a rendszerelvű, tudományos alapokon
álló gondolkozás és egy romantikus-melankolikus, meditatív festői attitűd. Képein
egy belső immanens világ, az élethelyzetek, a személyes sors változásai vetülnek a
valós élményekből forrásozó, mindannyiunk számára ismerős vagy felismerhető
látványelemekre. Városi és természeti környezet, ember alkotta építmények, hidak,
épületek, villamosok képeinek legfőbb témái. Hol imaginárius örvényekben tobzódó
kozmikus szférák között bolyong, hol mintha visszatérne a földi terepre, a végtelenbe
kanyargó utakat járja be.
Jellegzetes színvilágából kiragadnék egy színt, a sárgát, mert ezt különösen gyakran
használja. A dunai hidakat, a budaörsi helyszíneket ábrázoló legújabb képein
közelebb került a klasszikus tájképfestészethez, de a látomásos felfogás továbbra is
megmaradt. Amihez ragaszkodik, az az ember hiánya. Miközben azt érezzük, hogy a
látványvilág, a városi vagy természeti terek magukkal ragadják a nézőt, magányosan
mozgunk a festő világában. Éppen ez a magány kényszerít bennünket a befelé
fordulásra.
A festészet történetében, a különböző kultúrákban, illetve korszakokban sokszor
egymással ellentétes hangulatok kapcsolódtak az egyes színekhez. Ha csak a sárga
árnyalataira gondolunk, volt, amikor pozitív érzelmeket szimbolizált a sárga, máskor
épp ellenkező jelentéssel ruházták fel. Az ókori Egyiptomban például az okkersárga
a leggyakrabban használt pigment volt a falfestményeken. Az aranynál sárosabb
tónusú okkert a bőrszínek, az égbolt ábrázolására, valamint az isteni és az
örökkévaló szimbolikus jelzésére használták. Ha időben és térben nagyot ugrunk, és

a padovai Aréna Kápolnában feltekintünk Giotto Júdás csókja jelenetére, akkor azt
látjuk, hogy Júdás köpenye, mellyel szinte beborítja Jézus alakját, sárga színt kapott.
Giotto azért használta a sárga vasföldet és az ólom-ónsárgát, mert abban a korban a
sárga negatív asszociációkkal járt, a sárga szín jelképezte az áruló tanítvány
hitványságát. A sárga negatív konnotációja annak is volt köszönhető, hogy a sárga
festék régebben mérgező anyagot is tartalmazott. Umberto Eco A rózsa neve című
regényében például, Arisztotelész mérgező könyve gyilkolja meg a kolostorban élő
szerzeteseket. A könyv sárgára festett lapjai azért voltak mérgezők, mert arzént
tartalmaztak. Ha viszont ismét nagyot lépünk az időben, és Van Gogh sárgáinak
jelentésére kérdezünk rá, akkor erre maga a festő adta meg a választ, számára a
sárga a szeretet és a hűség jelképe volt. A holland festő egyébként fontosnak tartotta
a színek egymáshoz való kapcsolatát; „Nincs kék szín sárga és narancs nélkül.” –
írta egyszer testvérének. Ez a színkombináció Orsi képeire is nagyon jellemző. Nála
ez a színpár leginkább a transzcendencia kifejeződése.
Egy másik visszatérő és jellegzetes vonás Orsi számos képén a kanyargó út, mely a
képtér mélye felé tart, perspektivikusan rövidül, a végtelenben felsejlő horizont felé
futva. Azt érezzük, ezeket a képeket nézve, hogy mi magunk megyünk ezeken az
utakon, fel-feldereng előttünk a cél a messzi távolban, s miközben egyre közeledünk
feléje, érezzük, hogy azt a távoli pontot sohasem fogjuk elérni. Mintha az uruguay-i
író-költő, Eduardo Galeano gondolatai képesülnének a munkákon:
„Az utópia a horizonton van. Két lépéssel közelebb lépek; az meg két lépéssel
távolabb kerül. Még tíz lépést lépek, és a horizont tíz lépéssel távolabb fut.
Akármennyit gyalogolok, soha nem fogom elérni. Tehát mi az utópia célja? Menni
tovább.”
Kívánom, hogy Szent Ágoston jövő értelmezése és Galeano utópia felfogása segítse
a nézőt Góra Orsolya képeinek élvezetében.
Boldog szülinapi merengést kívánok!

 

Góra Orsolya

Újbuda Galéria
2022. október 20. – 2022. november 18.

 

Miközben Góra Orsolya eddigi művészete jól elkülöníthető korszakokra tagolható, e korszakok mindig egymásra épülnek, egymásból bomlanak ki. A művész több mint két évtizede firtatja, elemzi választott küldetésének, a festészetnek mibenlétét, kiváltképpen a színek fizikai, pszichikai, művészeti vonatkozásait kutatva. Egyszerre jellemzi a rendszerelvű, tudományos alapokon álló gondolkozás és egy romantikus-melankolikus, festői attitűd. Képein egy belső immanens világ, az élethelyzetek, a személyes sors változásai vetülnek a valós élményekből forrásozó, mindannyiunk számára felismerhető látványelemekre. Az ezredfordulót követően készített képeit egy korábbi írásomban tájfantáziáknak neveztem. Ezek az imaginárius örvényekben tobzódó kozmikus terek elrugaszkodtak a földi szférától, mostani műveit szemlélve, amit elsőként érzékelünk; Góra visszatért a valóságos térbe, mintha most a földbe gyökerezne a lába. A dunai hidakat, a budaörsi helyszíneket ábrázoló legújabb képei, kompozíciójukat tekintve közelebb állnak a klasszikus tájképfestészethez. Talán ez a radikális váltás összefügg az utóbbi évek pszichénket és mindennapjainkat befolyásoló történéseivel. Talán a budaörsi kálvária, a kápolna és a Szabadság-szobor erőtől duzzadó, alulnézetből ábrázolt nőalakja, mind-mind kapaszkodó a bizonytalanságokkal és félelmekkel terhes időben. Mindezek mellett, vagy mindezek ellenére, Góra tovább folytatja a színek birodalmában tett felfedező útjait.

Néhány éve még a fehér mátrixnak nevezett sorozatában a festékrétegeket áttetszőségével játszott, megközelítve a monokromitás tartományait, mára viszont új irányt vettek színelméleti kutatásai.

Közismert, hogy a színek rendszerbe foglalásával évszázadok óta foglalkoznak filozófusok, festők, építészek, legismertebb alakjai Arisztotelész, Leonardo da Vinci, Newton és Goethe voltak, majd a huszadik században újabb színelméletek, tanulmányok születtek, elég, ha csak Johannes Itten és Joseph Albers nevét említjük. Kevesebben tudják azonban, hogy 1975-ben Nemcsics Antal festőművész, egy azóta, már nemzetközileg is elfogadott és alkalmazott rendszert alkotott, a Coloroid színrendszert. Góra a legújabb képein a Nemcsics-féle színrendszer tanulságait és eredményeit igyekszik beépíteni festészetébe. Pictor doctusként merült el a témában, s a színekkel való munkálkodása során számtalan színvázlatot készített, melyek az árnyalatok, a színek egymásra és a nézőre gyakorolt hatását voltak hivatottak megvizsgálni. A festő kutatásaival párhuzamosan készülő, kicsiny színvázlatok, a fehér mátrix sorozat képei óta, önálló életet élnek. A vízszintes színcsíkokból álló struktúrák árnyalatok sokaságát vonultatják fel. A paletta-képecskék érzékelhetővé és érthetővé teszik a festői folyamatokat, a festői gondolkozás állomásait.

A Nemcsics-féle színrendszer a színharmóniák lehetséges szintjeit vizsgálja, a pszichofizikai összefüggéseket, a színek az emberi pszichére tett hatását, az emberi környezetet befolyásoló mechanizmusokat.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy mi módon jelenik meg mindez a festői gyakorlatban, idézzük a festő saját szavait:

„Megvárom a képek teljes száradását, majd összekeverem a képekre felvitt színeket, minden esetben más és más, véletlenszerű arányban. Így minden esetben a szürke valamely árnyalatát kapom, melyet teljes fedőrétegként, egyenletesen viszek fel a kép felületére. Miután felvittem a szürkét, bizonyos részeket visszatörlök, illetve nem fedek be a képen. A visszatörölt, illetve eredeti színekben megtartott helyeken színes felületek tűnnek elő a szürke fedőréteg alól. Az ily módon előhívott szín mértéke, intenzitása és anyagszerűsége az adott pillanat és az adott tér függvényében dől el. Ezzel szeretném alátámasztani Nemcsics Antal professzor azon gondolatát, mely szerint a színek túlmutatnak önmagukon és létrehozzák „színélményeink rendszerét”, azaz a „Coloroid” színrendszert, mely „nem végtelen és homogén, hanem mint minden alkotás, véges és egyedi, szerkezete hasonlít a fizikai világ szerkezetéhez, törvényei hasonlítanak az emberi megismerés törvényeihez”.

Góra felfogása és gondolkodása szoros összefüggésbe hozható azokkal az ezredforduló körüli évtizedekben megjelenő „vég”-teóriákkal, melyek közé tartoznak a művészet végéről szóló írások. A téma egyik alapműve – Arthur C. Danto, Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? című tanulmánya (Atlantisz Kiadó, Budapest, 1997). Danto megfogalmazása szerint „voltaképpen nincs is más, mint elmélet”. Góra – és nemcsak ő – ezzel a kijelentéssel szemben állva, rendületlenül építi saját világát, melyben az elméletet és a gyakorlatot igyekszik harmonikus egységbe kovácsolni.

 

Végezetül egy rövid idézetet szeretnék felolvasni az osztrák költőóriás, Rainer Maria Rilke egyik művéből, az egyik Duinói elégiából, a kilencedikből, annak okán, hogy a festő saját bevallása szerint legújabb festményei létrejöttében fontos inspirációul szolgált e versciklus.

 

„Mért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy
ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak,
legfeljebb: torony, oszlop… de mondani, értsd meg,
ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok
sem gondolták még.”

 

(ford.: Vajda Endre)

 

 

Góra Orsolya Az örök áramlás forrása c. kiállítása

 MissionArt Galéria, Budapest

2022. 05. 25. – 2022. június 17.

 

 

Góra Orsolya (1975) festőművész tanulmányait 1994-2000 között végezte a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Nagy Gábor festőosztályában. 1997–98 között a düsseldorfi Akadémián Ludwig–ösztöndíjasként tanult Konrad Klapeck növendékeként. 2000 óta rendszeresen kiállító művész, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

Góra Orsolya legújabb sorozatát bemutató kiállításának címét (Az örök áramlás forrása) Rilke utolsó korszakának fő műve, a Duinói elégiák versciklus élménye ihlette. Góra látványból kiinduló művészetének, táj- és városképeinek ihlető forrása meglehetősen komplex; egyfelől bátran merít a természettudományok, az elméleti fizika, a filozófia  és (spirituális) irodalom térrel, idővel és színnel/fénnyel foglalkozó teoretikus műveiből, másfelől e bonyolult és összetett elméleti értekezések alaptéziseit végül könnyed eleganciával és megfelelő arányú művészi szabadsággal integrálja vérbő festőiségű festményciklusaiba.

A kiállításon bemutatott, legújabb, Colorium c. szériája a legkézenfekvőbb témát, a saját maga által bebarangolt helyszíneket örökíti meg: Budapest jól ismert pontjait, tereit, hídjait, azonban az ember nélküli, kiüresedett színhelyek emblémává, sablonná egyszerűsödnek: az élet nélküli városi motívumok közül épp a személyes emlékek hiányoznak és így válnak e tájak maguk is időtlen, dermedt emlékművekké. E műveken központi szerep jut az útnak, mely erős szimbólumként és gondolati metaforaként a művész pozícióját, folyamatos kutatói magatartását, kérdésfelvetéseit jelképezi. Ugyanis Góra alkotói attitűdjében a művészet és a tudomány elválaszthatatlanul összeforrt fogalmak. E sorozat színtani vizsgálódásai – hasonlóan korábbi ciklusaihoz – szintén elméleti alapokon nyugszanak, Nemcsics Antal Színdinamikájából indulnak ki.

Góra Orsolya robosztusan festő művész. Hosszú processzus során színrétegek tucatjait festi a vászonra, átfest és újrafest, az egyes vastagabb-vékonyabb, kevésbé vagy éppen jobban megszáradt festékrétegek fizikai kölcsönhatásba kerülnek egymással, a kéken átvilágít a piros, vagy felbukkan a még mélyebb layerből átsugárzó sárga. Színek himnuszát hozza létre, míg végül, a festés folyamatának utolsó lépéseként Nemcsics fő konklúzióját – miszerint minden színek összessége a szürke – a saját praxisába ülteti és a vastagon festett relief képeket a mindent magába olvasztó szürke színű lazúrral fedi be. A szürke lazúr hol jobban, hol kevésbé takarja a képet, valódi emlékműszerűséget, időtlenséget és kortalanságot kölcsönözve jól ismert Budapestünk megannyi szegletének. A szürke számtalan (Nemcsics rendszere szerint összesen 99) árnyalatának, finom átmenetei és harmóniái, melegsége vagy hidegsége, sűrűsége vagy halványsága, bársonyossága vagy acélossága pontosan azon múlik, hogy milyen összetevők, milyen színek és milyen arányban kerültek bele: a szürke szín így válik valódi metaforává, az élet alakulásának, a sors kifürkészhetetlenségének jelképévé. Ahogyan ezt Nádas Péter tökéletesen megfogalmazta: „A két véglet közé zárt kifejezési vágy a szürkék fokozatain halad.”

 

Szabó Noémi, művészettörténész