Góra Orsolya

Újbuda Galéria
2022. október 20. – 2022. november 18.

 

Miközben Góra Orsolya eddigi művészete jól elkülöníthető korszakokra tagolható, e korszakok mindig egymásra épülnek, egymásból bomlanak ki. A művész több mint két évtizede firtatja, elemzi választott küldetésének, a festészetnek mibenlétét, kiváltképpen a színek fizikai, pszichikai, művészeti vonatkozásait kutatva. Egyszerre jellemzi a rendszerelvű, tudományos alapokon álló gondolkozás és egy romantikus-melankolikus, festői attitűd. Képein egy belső immanens világ, az élethelyzetek, a személyes sors változásai vetülnek a valós élményekből forrásozó, mindannyiunk számára felismerhető látványelemekre. Az ezredfordulót követően készített képeit egy korábbi írásomban tájfantáziáknak neveztem. Ezek az imaginárius örvényekben tobzódó kozmikus terek elrugaszkodtak a földi szférától, mostani műveit szemlélve, amit elsőként érzékelünk; Góra visszatért a valóságos térbe, mintha most a földbe gyökerezne a lába. A dunai hidakat, a budaörsi helyszíneket ábrázoló legújabb képei, kompozíciójukat tekintve közelebb állnak a klasszikus tájképfestészethez. Talán ez a radikális váltás összefügg az utóbbi évek pszichénket és mindennapjainkat befolyásoló történéseivel. Talán a budaörsi kálvária, a kápolna és a Szabadság-szobor erőtől duzzadó, alulnézetből ábrázolt nőalakja, mind-mind kapaszkodó a bizonytalanságokkal és félelmekkel terhes időben. Mindezek mellett, vagy mindezek ellenére, Góra tovább folytatja a színek birodalmában tett felfedező útjait.

Néhány éve még a fehér mátrixnak nevezett sorozatában a festékrétegeket áttetszőségével játszott, megközelítve a monokromitás tartományait, mára viszont új irányt vettek színelméleti kutatásai.

Közismert, hogy a színek rendszerbe foglalásával évszázadok óta foglalkoznak filozófusok, festők, építészek, legismertebb alakjai Arisztotelész, Leonardo da Vinci, Newton és Goethe voltak, majd a huszadik században újabb színelméletek, tanulmányok születtek, elég, ha csak Johannes Itten és Joseph Albers nevét említjük. Kevesebben tudják azonban, hogy 1975-ben Nemcsics Antal festőművész, egy azóta, már nemzetközileg is elfogadott és alkalmazott rendszert alkotott, a Coloroid színrendszert. Góra a legújabb képein a Nemcsics-féle színrendszer tanulságait és eredményeit igyekszik beépíteni festészetébe. Pictor doctusként merült el a témában, s a színekkel való munkálkodása során számtalan színvázlatot készített, melyek az árnyalatok, a színek egymásra és a nézőre gyakorolt hatását voltak hivatottak megvizsgálni. A festő kutatásaival párhuzamosan készülő, kicsiny színvázlatok, a fehér mátrix sorozat képei óta, önálló életet élnek. A vízszintes színcsíkokból álló struktúrák árnyalatok sokaságát vonultatják fel. A paletta-képecskék érzékelhetővé és érthetővé teszik a festői folyamatokat, a festői gondolkozás állomásait.

A Nemcsics-féle színrendszer a színharmóniák lehetséges szintjeit vizsgálja, a pszichofizikai összefüggéseket, a színek az emberi pszichére tett hatását, az emberi környezetet befolyásoló mechanizmusokat.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy mi módon jelenik meg mindez a festői gyakorlatban, idézzük a festő saját szavait:

„Megvárom a képek teljes száradását, majd összekeverem a képekre felvitt színeket, minden esetben más és más, véletlenszerű arányban. Így minden esetben a szürke valamely árnyalatát kapom, melyet teljes fedőrétegként, egyenletesen viszek fel a kép felületére. Miután felvittem a szürkét, bizonyos részeket visszatörlök, illetve nem fedek be a képen. A visszatörölt, illetve eredeti színekben megtartott helyeken színes felületek tűnnek elő a szürke fedőréteg alól. Az ily módon előhívott szín mértéke, intenzitása és anyagszerűsége az adott pillanat és az adott tér függvényében dől el. Ezzel szeretném alátámasztani Nemcsics Antal professzor azon gondolatát, mely szerint a színek túlmutatnak önmagukon és létrehozzák „színélményeink rendszerét”, azaz a „Coloroid” színrendszert, mely „nem végtelen és homogén, hanem mint minden alkotás, véges és egyedi, szerkezete hasonlít a fizikai világ szerkezetéhez, törvényei hasonlítanak az emberi megismerés törvényeihez”.

Góra felfogása és gondolkodása szoros összefüggésbe hozható azokkal az ezredforduló körüli évtizedekben megjelenő „vég”-teóriákkal, melyek közé tartoznak a művészet végéről szóló írások. A téma egyik alapműve – Arthur C. Danto, Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? című tanulmánya (Atlantisz Kiadó, Budapest, 1997). Danto megfogalmazása szerint „voltaképpen nincs is más, mint elmélet”. Góra – és nemcsak ő – ezzel a kijelentéssel szemben állva, rendületlenül építi saját világát, melyben az elméletet és a gyakorlatot igyekszik harmonikus egységbe kovácsolni.

 

Végezetül egy rövid idézetet szeretnék felolvasni az osztrák költőóriás, Rainer Maria Rilke egyik művéből, az egyik Duinói elégiából, a kilencedikből, annak okán, hogy a festő saját bevallása szerint legújabb festményei létrejöttében fontos inspirációul szolgált e versciklus.

 

„Mért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy
ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak,
legfeljebb: torony, oszlop… de mondani, értsd meg,
ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok
sem gondolták még.”

 

(ford.: Vajda Endre)

 

 

Góra Orsolya Az örök áramlás forrása c. kiállítása

 MissionArt Galéria, Budapest

2022. 05. 25. – 2022. június 17.

 

 

Góra Orsolya (1975) festőművész tanulmányait 1994-2000 között végezte a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Nagy Gábor festőosztályában. 1997–98 között a düsseldorfi Akadémián Ludwig–ösztöndíjasként tanult Konrad Klapeck növendékeként. 2000 óta rendszeresen kiállító művész, jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

Góra Orsolya legújabb sorozatát bemutató kiállításának címét (Az örök áramlás forrása) Rilke utolsó korszakának fő műve, a Duinói elégiák versciklus élménye ihlette. Góra látványból kiinduló művészetének, táj- és városképeinek ihlető forrása meglehetősen komplex; egyfelől bátran merít a természettudományok, az elméleti fizika, a filozófia  és (spirituális) irodalom térrel, idővel és színnel/fénnyel foglalkozó teoretikus műveiből, másfelől e bonyolult és összetett elméleti értekezések alaptéziseit végül könnyed eleganciával és megfelelő arányú művészi szabadsággal integrálja vérbő festőiségű festményciklusaiba.

A kiállításon bemutatott, legújabb, Colorium c. szériája a legkézenfekvőbb témát, a saját maga által bebarangolt helyszíneket örökíti meg: Budapest jól ismert pontjait, tereit, hídjait, azonban az ember nélküli, kiüresedett színhelyek emblémává, sablonná egyszerűsödnek: az élet nélküli városi motívumok közül épp a személyes emlékek hiányoznak és így válnak e tájak maguk is időtlen, dermedt emlékművekké. E műveken központi szerep jut az útnak, mely erős szimbólumként és gondolati metaforaként a művész pozícióját, folyamatos kutatói magatartását, kérdésfelvetéseit jelképezi. Ugyanis Góra alkotói attitűdjében a művészet és a tudomány elválaszthatatlanul összeforrt fogalmak. E sorozat színtani vizsgálódásai – hasonlóan korábbi ciklusaihoz – szintén elméleti alapokon nyugszanak, Nemcsics Antal Színdinamikájából indulnak ki.

Góra Orsolya robosztusan festő művész. Hosszú processzus során színrétegek tucatjait festi a vászonra, átfest és újrafest, az egyes vastagabb-vékonyabb, kevésbé vagy éppen jobban megszáradt festékrétegek fizikai kölcsönhatásba kerülnek egymással, a kéken átvilágít a piros, vagy felbukkan a még mélyebb layerből átsugárzó sárga. Színek himnuszát hozza létre, míg végül, a festés folyamatának utolsó lépéseként Nemcsics fő konklúzióját – miszerint minden színek összessége a szürke – a saját praxisába ülteti és a vastagon festett relief képeket a mindent magába olvasztó szürke színű lazúrral fedi be. A szürke lazúr hol jobban, hol kevésbé takarja a képet, valódi emlékműszerűséget, időtlenséget és kortalanságot kölcsönözve jól ismert Budapestünk megannyi szegletének. A szürke számtalan (Nemcsics rendszere szerint összesen 99) árnyalatának, finom átmenetei és harmóniái, melegsége vagy hidegsége, sűrűsége vagy halványsága, bársonyossága vagy acélossága pontosan azon múlik, hogy milyen összetevők, milyen színek és milyen arányban kerültek bele: a szürke szín így válik valódi metaforává, az élet alakulásának, a sors kifürkészhetetlenségének jelképévé. Ahogyan ezt Nádas Péter tökéletesen megfogalmazta: „A két véglet közé zárt kifejezési vágy a szürkék fokozatain halad.”

 

Szabó Noémi, művészettörténész