Colorium

 

Colorium című sorozatom gondolatát Nemcsics Antal Színdinamika című írása adta. A Colorium Színország szimbóluma, mely nem más, mint a Coloroid színrendszer. Nemcsics a színt egyszerre értelmezi harmonikus rezgésként, mágneses zavarként illetve az energiakvantumok áramlásaként. Színélményei nem csupán a számunkra is jól látható világot örökítik meg, hanem túlmutatva azon, a színek által kiváltott érzelmeket tükrözik vissza számunkra. Komplex színharmónia elmélete szerint a színharmónia tartalmának három egymásra épülő szintje van. Az első szint a színérzékelés szintje, mely a pszichofizikai összefüggésekkel magyarázható. Ezt követi a második szint az érzékelt színegyüttesnek az érzékelő ember pszichikumára való hatása. A harmadik szint a szín, az ember és a környezet komplex kölcsönhatása.

Nemcsics Antal színdinamikáját használom a sorozat létrehozásához, mindezt a jelenben, a mai korban értelmezve. Nemcsics Antal színelmélete alapján festem meg azokat az elsősorban magyarországi tereket, tájakat, melyeket én magam jártam be illetve én éltem meg. Megvárom a képek teljes száradását, majd összekeverem a képekre felvitt színeket, minden esetben más és más, véletlenszerű arányban. Így minden esetben a szürke valamely árnyalatát kapom, melyet teljes fedőrétegként, egyenletesen viszek fel a kép felületére. Miután felvittem a szürkét, bizonyos részeket visszatörlök, illetve nem fedek be a képen. A visszatörölt illetve eredeti színekben megtartott helyeken színes felületek tűnnek elő a szürke fedőréteg alól Az ily módon előhívott szín mértéke, intenzitása és anyagszerűsége az adott pillanat és az adott tér függvényében dől el. Ezzel szeretném alátámasztani Nemcsics Antal professzor azon gondolatát, mely szerint a színek túlmutatnak önmagukon és létrehozzák „színélményeink rendszerét”, azaz a „Coloroid” színrendszert, mely „nem végtelen és homogén, hanem mint minden alkotás, véges és egyedi, szerkezete hasonlít a fizikai világ szerkezetéhez, törvényei hasonlítanak az emberi megismerés törvényeihez. A sorozat képeinek vastagsága – az egymásra rakodó rétegek függvényében – állandóan változik, ahogy a professzor által említett fizikai világ szerkezete is állandó mozgásban van. Nemcsics szerint a semleges színek az abszolút fehérből, a felületi fehérekből, a szürkéből, a felületi feketéből és az abszolút feketéből állnak. A semleges színeknek nincs jellemző hullámhosszuk. A Coloroid-színrendszer tengelyén végtelen sok semleges szín van. Ezek közül választja ki- az abszolút feketét és az abszolút fehéret nem számítva- az egymástól azonos harmóniaküszöbnyi távolságra lévő 99 semleges színt. Ezt a színsort Coloroid-szürkeskálának nevezi. Az általam –a festő szemével, nem pedig géppel, számok és grammok alapján- kevert szürke soha nem eredményezhet teljesen egyforma árnyalatot, hiszen azokat nem azonos mértékben keverem, tehát mindegyik egyedivé lesz. Így a művész egyéni döntése az adott pillanatban túllép színország törvényein és a saját pszichikumának állít tükörképet. A szürke számomra a mindennapok rohanásaiba és feladataiba szürkült ember szimbóluma, akiből igenis előhívható a szín.

 

Fehér Mátrix

 

A 2017-es Fehér Mátrix című sorozatomban, a newtoni színkör hét színét vittem fel a vászonra. Newton hitt abban, hogy kapcsolat van a hangok és a színek között, így aztán párhuzamba tudta állítani ezeket a zenei oktáv hét hangjával. Newton színköre hét színt zárt körbe: ibolya, indigó, kék, zöld, sárga, narancs és piros. A színkör középpontjában a fehér áll, ezzel jelezve, hogy minden szín összekeverésével fehéret nyerünk.  Azzal kísérleteztem, hogy a rétegeket különböző időkben, illetve különböző arányban vittem fel egymásra. Már az alsó rétegek színei is keveredtek az idő függvényében, hiszen Newton színköre nem tartalmaz például barnát vagy lilát, de amikor még frissen vittem fel a színeket, újabb és újabb árnyalatok jöttek létre. Más képeknél kivártam a newtoni alapszínek teljes száradását, így ott lényegesen visszafogottabb lett az alsó rétegek színskálája. A tér görbül, ahogyan az univerzum is és az elanyagtalanodó színeket a fehér zárja.  A „középpontban” a fehér áll olyan értelemben, hogy az egymásra rétegződő színeket a száradásnak egy olyan pontján fedtem le vagy lazúroztam le fehérrel, hogy az még éppen feloldotta, vagy nem fedte el teljesen az alatta lévő színeket, teret engedve a „különböző hangoknak.” A fehér árnyalatát nagyban befolyásolta az idő, hiszen az alsó rétegek visszaoldódása, illetve a fehérrel történő elegyedése, nagymértékben függött az alsó rétegek száradási fokától.

Az idő teljesen megfoghatatlan a képeken, hiszen a száradás mértékét a festékrétegek vastagsága is befolyásolta, melynek száma is teljesen változó. Az idő múlásával létrejött fehérek egyfajta mátrix hálót hoznak létre, melynek elemei ily módon tovább bővíthetők és melyben mindenkinek a saját útját kell megtalálnia.

A Fehér Mátrix túlnyomórészt nonfiguratív elemei egy fiktív valóság lenyomatai, melyből hiányoznak a személyesen megélt emlékek. Az új, 2018-2019 -es sorozatomban tovább bővítem a newtoni színelméleten alapuló Fehér Mátrixot. E-sorozat elemein azonban az iparilag előállított legtisztább fehér színnel -barit szulfáttal-festett lehelet finom, hártyavékony, transzparens formák és motívumok láthatók, melyeket valóság fragmentumoknak neveztem el. Az így létrejött képeket mégsem nevezném realistának, hiszen a sorozat címében szereplő valóság fragmentumok nem a kézzelfogható, realista matériára utalnak, hanem sokkal inkább emlékekre, illetve azok lenyomataira. Az anyag elanyagtalanodik és a matéria szerepét egy transzcendens, spirituális közeg váltja fel. Hamvas Béla filozófus és evangélikus lelkész, ”transzparens egzisztenciának” nevezi azt a folyamatot, melynek során az emberi létezés áttetszővé válik. Ennek értelmében az ember nyitott és megszólítható. E-lehelet finom formák, az én személyes valóság fragmentumaim, az általam megélt transzparens egzisztencia.

 

Az elágazó ösvények kertje

 

A 2014-2015-ös sorozatomban, az idő hálóját vizsgálom, teljesen figyelmen kívül hagyva a színek saját dimenzióit.

E-sorozat Jorge Louis Borges  „ A halál és az iránytű” című elbeszélésére épült, melyben Borges hosszas metafizikai vitákba bocsátkozik s a létezés olyan kérdéseivel foglalkozik, mint a valóság mibenléte és álomszerűsége, valamint a véletlen szerepe az egyén saját életében és szintjén, illetve a világegyetemben.

” Az elágazó ösvények kertje” című írásában, melynek témája az idő megfoghatatlan volta Cuj Pen egy végtelen labirintust akart megalkotni. Mikor az ember válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi, de Cuj Pen egyidejűleg az összes utat választja. Ily módon különböző jövőket, különböző időket teremt, melyek ismét szerteágaznak. Cuj Pen írásában az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja.

A világ hat vezető könyvtárával, valamint azok sinológiai osztályával folytatott hosszas levelezésem során kiderült, hogy a Borges által idézetekkel is alátámasztott mű (az állítólagos dédapa műve) Cuj Pen: The Garden of the Forking Path soha nem is létezett, csupán Borges fantáziájának szüleménye. Az elágazó ösvények kertjének gondolata tehát már 1703-ból való, de a saját ösvényünket magunknak kell megtalálnunk, a maguk egyszeri és megismételhetetlen voltában.

 

Illékony valóság

 

Nem törekszem ezen tárgyak illetve építészeti elemek pontos, perspektivikus ábrázolására, mert miközben  Werner Hoffmann a „totális valóság létrehozásáról” beszél, az valójában többféleképpen is értelmezhető. Egy tér csak az adott időben létezik, minden más esetben újra értelmezendő. Nagyban befolyásolta eddigi munkáim Jorge Louis Borges  „ A halál és az iránytű” című elbeszélése, melyben hosszas metafizikai vitákba bocsátkozik. Borges szerint a labirintusok labirintusa tekervényes, amely magába foglalja a múltat és a jövőt.

2013-14-es sorozatom, melynek címe: Illékony valóság a Borges-i tér újraértelmezése. Azt energiával teli, lüktető térben a dimenziók és a minőségek egyszerre kizárják és feltételezik egymást.

A relativitáselmélet szerint a teret és az időt egy egységként kell kezelnünk, ha meg akarjuk érteni a világban zajló folyamatokat. A téridő görbülete, formája a benne lévő anyagtól függ. Einsteintől tudjuk, hogy nincs abszolút tér, a teret és az időt nem tudjuk szétválasztani. Tudatában vagyunk, hogy meghatározott térben és időben élünk, de a valóság mindig csak fragmentumokban értelmezhető. Az Illékony valóság című sorozatot Einstein egyik gondolata ébresztette bennem:

 

„Vannak azonban olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy szabadok vagyunk az emberi korlátokkal és hiányosságokkal való azonosulástól. Az ilyen pillanatokban az ember úgy érzi, mintha egy aprócska bolygón állna valahol, és döbbenten mered az örökkévalóság és a feltárhatatlanság hideg, mégis mélységesen megindító szépségére: az élet és a halál egybe folyik, és nincs sem fejlődés, sem sors, csak a Lét.” ( Einstein)

 

A sorozat létrehozásában, nagyban inspirál továbbá Michio Kaku Hipertér című műve, melyben hangsúlyozza, hogy számára a hipertér távol áll az ezotériától és olyan elmék, mint Michael Faraday, Eukleidész, Hinton, J C F Zöllner, Klauza Klein vagy Riemann gondolatain keresztül próbálja plasztikussá tenni illetve modellálni a többszörösen összefüggő tereket, az euklediszi teret valamint a szuperhúrelméletet. Fizikai kísérletek során tapasztalt gravitációs és elektromágnesesség anomáliákat ír le, melyek során a komplex tér-idő dimenziók bonyolult szerkezetű hipertereket hozhatnak létre. Hangsúlyoznom kell, hogy messzemenőleg távol tartva magam az ezotériától, keresem a tér és az idő szerkezetének lokális változását a saját életemben és képeimen.

Régóta keresem azt a megfogalmazási módot, azon festészeti eszközöket, melyek legalkalmasabbak lennének e-lélegzetnyi tér leheletfinom változásainak ábrázolására. Mindig is kizárólag olajfestékkel dolgoztam, és egymásra sorakoztatva húztam fel a rétegeket, melyek száma gyakran a húszat is meghaladja, mert rá kellett ébrednem, hogy ez nagymértékben hozzájárul a transzcendencia létrehozásához.

 

A megörökített idő

 

Hosszú évek óta foglalkoztat „a megörökített idő”, amely egyben címe Andrej Tarkovszkij egyik nagyszerű könyvének címe is. Különösen foglalkoztatnak a zárt és nyitott térviszonyok a különböző idősíkokban, a megzavart térviszonyú terek, mezőelméletek, a hipertér, valamint az olyan megállított időben működő terek, melyek kirekesztik a szemlélőt. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a képek témája nem az ezotéria és annak ágai, sokkal inkább az a hipertér elmélet, mellyel George Bernhard Riemann, Hinton, Hawking, Klauza–Klein,  Michio Kaku és sokan mások is foglalkoznak. Alapvető célom a távolságtartás egy olyan tér-idő létrehozásával, melynek láttán a szemlélő sokszor nem tudja eldönteni, hogy vágyakozik-e egyáltalán a tér meghódítására. Nem fontos, hogy a szemlélő belépjen a térbe. Így aztán sokszor suta csönd és hermetikusság van jelen a képeken, egyfajta vákuum keletkezik, amely az anonimitásba süllyedő történetekből, vagy éppenséggel azok teljes hiányából adódik. Szintén hosszú ideje foglalkoztatnak a párhuzamos univerzumok, az ún. ikeruniverzumok, a többszörösen összefüggő tertek (Lewis Caroll Alice csodatükrének tudományos megfelelői) a választás örökös és önmagát spirálisan ismétlő lehetősége, mely csakis az adott időben és az adott térben nyer létjogosultságot. Riemann szerint a párhuzamos univerzumok egymástól függetlenül léteznek, de adódnak olyan ritka pillanatok, melyek során a síkok átmetszhetik egymást és egy rövid pillanat erejéig felszakadhat a tér szövete. Ezeket a pontokat keresem, mind a magánéletben, mind pedig a festészetben. Hiszem, hogy minden dimenzió előtt, után és vele párhuzamosan is léteznek lehetséges állapotok, melyek azonban külön síkokon mozognak, és ahol a hétköznapi tapasztalatokra épülő tudás kevésnek látszik. A képen olykor megjelennek különféle tárgyak, oszlopok, repülők, hidak, hegyek, de ezek csupán irányjelzőként szolgálnak. Nem törekszem ezen tárgyak, illetve építészeti elemek pontos, perspektivikus ábrázolására, mert miközben Werner Hoffmann a „totális valóság létrehozásáról” beszél, az valójában többféleképpen is értelmezhető, elég ha csak Kandinskyra, Morandira, Borgesre, Luc Thymanra, Vojnich Erzsébetre, vagy éppen Massimo Scaligerora gondolunk. Sokáig folytathatnám a felsorolást, de értelmetlen lenne. Egy tér csak az adott időben létezik, minden más esetben újra értelmezendő. Nagyban befolyásolta eddigi munkáim Jorge Louis Borges  „ A halál és az iránytű” című elbeszélése, melyben hosszas metafizikai vitákba bocsátkozik.

Régóta keresem azt a megfogalmazási módot, azon festészeti eszközöket, melyek legalkalmasabbak lennének e-lélegzetnyi tér leheletfinom változásainak ábrázolására. Mindig is kizárólag olajfestékkel dolgoztam és bár rengeteg különböző méretet kipróbáltam, rá kellett jönnöm, hogy ezek a képek kizárólag nagy méretben működnek igazán.