Ars poetika

Ars poetica a Tudatalatti választásaink című kiállításhoz

Legújabb- Valóság-Szekvenciák című sorozatom- kiinduló motívuma a Pilis északi részében, a Nagy-Strázsa-hegyen található Tündérkapu sziklaboltozata és az égre néző ablakai. Olyan ez a hely, mint egy mágikus átjáró, ahol a föld és az ég összeér. Amikor ott áll az ember és a sziklaboltozat ablakain keresztül tekint az égre, és bár elvileg ugyanazt a képet látja minden földi halandó, mégsem egyformán értelmezi azt. Mindenki másképp dolgozza fel a valóságot, hiszen a Tündérkapu egyfajta katarzist vált ki a nézőből az álom és a valóság határán. Az ember elbizonytalanodik: Vajon tényleg létezik angyali üzenet és vele együtt a csodák? Vajon létezik spirituális valóság? Miért is ragaszkodunk a kézzel fogható valósághoz? Kinek a valóságát látjuk és vajon mely szemszögből? Rengetegszer előfordul velünk, hogy apró morzsákból építünk fel saját magunk számára egy történetet, majd az idő múlásával szétbontjuk és megannyiszor újra építjük azt. A történeteink múlékonyak, állandó változásban vannak. De akkor mi a valóság? ezekre a kérdésekre keresem a választ a sorozat képein keresztül.

A sorozaton belül, egyes esetekben képpárokat hozok létre, melynek során egymással párhuzamosan festem a képeket, mintha ikerképek lennének, azaz önmaguk másolatai. Mikor elérek egy már előrehaladott állapotot, megfordítom a képpár egyik tagját, úgy, hogy azt többé ne lássam. A másikat egy nagy lélegzettel befejezem. Néhány napra esetleg hétre rá megcserélem a két képet és a pár másik tagját fejezem be, lehetőleg egy lélegzettel. Néha minimális az eltérés, más esetekben meg radikális a változás. De vajon mi is ennek az értelme? Születésünktől fogva párhuzamosan haladunk az életben barátokkal, iskolatársakkal, szerelmekkel, üzlettársakkal, majd aztán egyszer csak történik valami, amely ponttól az útjaink elválnak. Nem feltétlenül sarkosan értve, jobb és bal, lent és fent, jin és jang…csupán megváltozik valami. Ettől a ponttól fogva már nem ugyanúgy látjuk a történetet, sem a múltat, sem a jelent, a jövőről nem is beszélve. Mindenki a saját hologramjában éli tovább az életét.

Az ember megpróbálja megfejteni a világ szövetét-miközben maga is a szövet része.  A világ nem egy objektum, hanem egy folyamatos metafizikai visszhang. De míg Hamvas Bélánál az idő elhullás az öröklétből, addig Borgesnél nincsen biztos középpont, mert az idő egy metafizikai rejtély. Borges úgy tekint az időre, mint egy végtelen tükörfolyosóra, egy körkörös szerkezetre, avagy egy fikcióra. Azt hiszem Borgesnek igaza van, amikor azt mondja, hogy az örökös visszatérés inkább intellektuális és ontológiai kérdés: vajon ugyanaz ismétlődik újra és újra? És persze felmerül a kérdés: az ember álmodja a világot vagy a világ álmodja az embert vagy Isten álmodja mindkettőt?

Keresek egy az időn és anyagon túli, egyszerre konkrét és metafizikus világot, melyben ott lapul a Borges féle örökkévalóság. Az anyag nem puszta matéria, hanem emlékező, álmodozó princípium. A természet- Isten-ember viszonya egy metafizikus rejtély, ahol az örökkévalóság nyomot hagy az anyagban.

 

 

Én elsősorban a színeket festem

Mindig is nagyon érdekelt, hogy mi történik a színnel, amikor egymás mellé vagy egymásra kerülnek különböző színek. Néhány éve egy Színszekvenciák című kutatáson dolgozom. Azt vizsgálom, hogyan változik meg egy szín karaktere, intenzitása és érzéki hatása attól függően, hogy milyen sorrendben és milyen időbeli viszonyban kerül más színek mellé vagy fölé. Ugyanaz a szín egészen másként viselkedik attól függően, hogy az alsó réteg milyen száradási állapotban van. Ha még nedves, a színek keverednek, ha szárazabb, más kapcsolat alakul ki közöttük. Engem az érdekel, hogy a színek nem önmagukban léteznek, hanem kapcsolatokban és időfolyamatokban. Ez a gondolat vált az egész festészetem egyik alapjává. A szín számomra nem statikus jelenség: kapcsolatokban és időben létezik. Ez nagyon hasonló ahhoz, ahogyan az emberi élet működik. Egy találkozás, egy mondat, egy élmény hozzáadódik ahhoz, ami már bennünk van, és ettől mi magunk is megváltozunk. Ahogy egy új festékréteg megváltoztatja az alatta lévő színt, úgy alakítják egymást az emberi kapcsolatok és a tapasztalataink. A rétegek olyan határokat mosnak el, ahol egyik szín sem olyan, amilyennek elsőre látszik.

A festés közben ezért nagyon fontos számomra a tudatos és a tudattalan találkozása. Van egy elképzelésem, amikor elkezdek festeni, de közben a kép visszahat rám. Néha olyan színt választok, amire eredetileg egyáltalán nem gondoltam. Ilyenkor tulajdonképpen a kép tanít engem.

Talán ezért sem szeretem eldönteni, hogy figuratív vagy nonfiguratív festészetet művelek. Engem az a nagyon keskeny mezsgye érdekel, ahol még felismerünk valamit a világból, de már nem tudjuk teljesen megnevezni. Ahol a látvány mögött valami más is megjelenik.

Nagyon közel áll hozzám Hamvas gondolata, hogy az érzéki világon nem kell egyszerűen túllépni, hanem meg kell tanulnunk mélyebben érzékelni azt. Én valami hasonlót keresek a színben: azt, ami a látható felszínen túl még benne van.

A kék ezért különösen fontos számomra. Nem azért, mert a kék egy spirituális szín lenne, hanem mert számomra egyszerre tudja hordozni a mélységet, a távolságot, a vizet, az eget és valami megfoghatatlant. A tenger például összességében kék, miközben valójában rengeteg más szín alkotja. Talán ilyen az Univerzum is, amely számomra végtelen, megfoghatatlan és transzcendens, ugyanakkor egyáltalán nem fekete és üres, hanem hihetetlenül színes és összetett.

Minden képemet párizsi kékkel alapozom. Ez számomra már-már rituális kezdet. Minden kép ugyanabból a sötétből indul, de a ráépülő rétegek, döntések és idő miatt egyik sem ugyanoda érkezik. Számomra ez az emberi történethez is hasonlít: valamit mindannyian magunkkal hozunk, aztán az élet rétegei tovább formálnak bennünket.

Én valahogy így próbálok gondolkodni a festészetben is: nem lineárisan, hanem színekben, rétegekben és kapcsolódásokban.

 

Góra Orsolya: Tündérkapu-szikla és a színek világa
A festészet számomra nem pusztán látvány, hanem a világ és a tudat közötti kapcsolat nyelve. Nem a tárgyi valóságot másolom, hanem azt a pillanatot keresem, amikor a tér, az idő és az érzékelés találkozik, és egy új, belső tapasztalatként jelenik meg. A szín képzeletbeli, de ugyanakkor nagyon is valóságos: nem a tárgyi világhoz tartozik, hanem az emberi megismerés számára létezik, mégis hihetetlen intenzitással köti az embert a fizikai világ anyagiságához. Ez a kettősség – a valóság és a szellem, a test és a transzcendencia határán – vezérli minden festői döntésemet. Célom, hogy a festék, a testes szín anyagi, tárgyi mivoltát úgy jelenítsem meg a vásznon, hogy közben egy érzékfölötti, spirituális, anyagtalan világot is ábrázoljon. A szín szublimálásának, feloldódásának folyamatát kutatom, miközben megtartom annak testi, tapintható minőségét.
A Tündérkapu-szikla, Esztergom közelében, élő metaforaként jelenik meg a sorozat képeiben. Amikor felnézek rá, a föld mintha felnyílna, és a tér a végtelenségbe tágul. A szikla és a fény együtt rezeg, és ebben a rezgésben próbálom megtalálni a festék testi valóságát, amely ugyanakkor egy érzékfölötti világot is idéz. A képeimben a színek nem pusztán árnyalatok, hanem rezgő, tapintható anyagok, amelyekben a fizikai és a transzcendens egyszerre érzékelhető. A lazúrok, a sűrű rétegek, a hideg és meleg tónusok egymásra rétegződve teremtenek olyan teret, ahol a sziklák nem csupán kőként léteznek, hanem átjárható kapuként, ahol a valóság és a képzelet összefonódik.
Az elmúlt években festett sorozatomat Szín-Szekvenciáknak neveztem el. A szekvencia fogalma a zenéből származik: az összhangzattanban az egymás után következő hangok szomszédos hangfokon történő ismétlését jelenti. Én a festészetben a színek kapcsolódási sorrendjét vizsgálom. Az egymásra felvitt színek ereje, hőfoka és megjelenése nagymértékben függ a rétegződéstől. Ahogy az ember jellemvonásait, karakterét és viselkedését az életében egymásra épülő történések, valamint a személyes döntések formálják, úgy alakul a kép színeinek összhatása a szekvenciák révén. A szín sorrendje, intenzitása és árnyalata mind meghatározza, hogyan érzékeljük a kompozíciót, milyen belső rezonanciát kelt a nézőben.
Nem sorolnám a képeimet sem a figurális, sem a nonfigurális kategóriákba. A valóság elemei – a Balatoni táj, a hegyek, a víz, a szikla – bár megjelennek a munkáimban, csupán szimbólumok, átmenetek, átjárók a való- és a transzcendens világ között. Éppen ezért választom az immanens színeken túlmutató színkombinációkat, ahol a nézőnek át kell lépnie a köznapi értelemben vett határait ahhoz, hogy befogadja a képeket. A szín nem pusztán vizuális élmény, hanem belépő a tudatba, ahol a látvány és a tapasztalat eggyé válik, és a szikla fölé emelt tekintet érzése a vásznon is újraélhető.
A sorozat képeinek címei – „Felnézni, és látni a végtelent”, „A kapu, amely mindkét irányba nyílik”, „A látás peremén” – mind azt a tapasztalatot keresik, amikor a látvány és a tudat egymásba fonódik. A festmények minden ecsetvonása, minden színárnyalata az anyag és a szellem, a valóság és a transzcendencia közötti párbeszédet formálja. A színek, rétegek és fény révén a látható és a láthatatlan, a földi és a kozmikus egyszerre válik érzékelhetővé.
Számomra minden kép egy pillanatnyi kapu: a festék és a fény, a rétegződés és a színárnyalatok révén a színek testes valósága és spirituális hatása összefonódik, és a Tündérkapu-szikla fölé emelt tekintet élményét a vásznon is újraélhetjük. Ebben a folyamatban a festészet nem egyszerűen tárgy, hanem átjáró a látás, az érzékelés és a képzelet között, ahol a szín és a fény önálló, vibráló nyelvként jeleníti meg a világ belső rendjét és a transzcendencia érzetét.

 

Colorium

 

Colorium című sorozatom gondolatát Nemcsics Antal Színdinamika című írása adta. A Colorium Színország szimbóluma, mely nem más, mint a Coloroid színrendszer. Nemcsics a színt egyszerre értelmezi harmonikus rezgésként, mágneses zavarként illetve az energiakvantumok áramlásaként. Színélményei nem csupán a számunkra is jól látható világot örökítik meg, hanem túlmutatva azon, a színek által kiváltott érzelmeket tükrözik vissza számunkra. Komplex színharmónia elmélete szerint a színharmónia tartalmának három egymásra épülő szintje van. Az első szint a színérzékelés szintje, mely a pszichofizikai összefüggésekkel magyarázható. Ezt követi a második szint az érzékelt színegyüttesnek az érzékelő ember pszichikumára való hatása. A harmadik szint a szín, az ember és a környezet komplex kölcsönhatása.

Nemcsics Antal színdinamikáját használom a sorozat létrehozásához, mindezt a jelenben, a mai korban értelmezve. Nemcsics Antal színelmélete alapján festem meg azokat az elsősorban magyarországi tereket, tájakat, melyeket én magam jártam be illetve én éltem meg. Megvárom a képek teljes száradását, majd összekeverem a képekre felvitt színeket, minden esetben más és más, véletlenszerű arányban. Így minden esetben a szürke valamely árnyalatát kapom, melyet teljes fedőrétegként, egyenletesen viszek fel a kép felületére. Miután felvittem a szürkét, bizonyos részeket visszatörlök, illetve nem fedek be a képen. A visszatörölt illetve eredeti színekben megtartott helyeken színes felületek tűnnek elő a szürke fedőréteg alól Az ily módon előhívott szín mértéke, intenzitása és anyagszerűsége az adott pillanat és az adott tér függvényében dől el. Ezzel szeretném alátámasztani Nemcsics Antal professzor azon gondolatát, mely szerint a színek túlmutatnak önmagukon és létrehozzák „színélményeink rendszerét”, azaz a „Coloroid” színrendszert, mely „nem végtelen és homogén, hanem mint minden alkotás, véges és egyedi, szerkezete hasonlít a fizikai világ szerkezetéhez, törvényei hasonlítanak az emberi megismerés törvényeihez. A sorozat képeinek vastagsága – az egymásra rakodó rétegek függvényében – állandóan változik, ahogy a professzor által említett fizikai világ szerkezete is állandó mozgásban van. Nemcsics szerint a semleges színek az abszolút fehérből, a felületi fehérekből, a szürkéből, a felületi feketéből és az abszolút feketéből állnak. A semleges színeknek nincs jellemző hullámhosszuk. A Coloroid-színrendszer tengelyén végtelen sok semleges szín van. Ezek közül választja ki- az abszolút feketét és az abszolút fehéret nem számítva- az egymástól azonos harmóniaküszöbnyi távolságra lévő 99 semleges színt. Ezt a színsort Coloroid-szürkeskálának nevezi. Az általam –a festő szemével, nem pedig géppel, számok és grammok alapján- kevert szürke soha nem eredményezhet teljesen egyforma árnyalatot, hiszen azokat nem azonos mértékben keverem, tehát mindegyik egyedivé lesz. Így a művész egyéni döntése az adott pillanatban túllép színország törvényein és a saját pszichikumának állít tükörképet. A szürke számomra a mindennapok rohanásaiba és feladataiba szürkült ember szimbóluma, akiből igenis előhívható a szín.

 

Fehér Mátrix

 

A 2017-es Fehér Mátrix című sorozatomban, a newtoni színkör hét színét vittem fel a vászonra. Newton hitt abban, hogy kapcsolat van a hangok és a színek között, így aztán párhuzamba tudta állítani ezeket a zenei oktáv hét hangjával. Newton színköre hét színt zárt körbe: ibolya, indigó, kék, zöld, sárga, narancs és piros. A színkör középpontjában a fehér áll, ezzel jelezve, hogy minden szín összekeverésével fehéret nyerünk.  Azzal kísérleteztem, hogy a rétegeket különböző időkben, illetve különböző arányban vittem fel egymásra. Már az alsó rétegek színei is keveredtek az idő függvényében, hiszen Newton színköre nem tartalmaz például barnát vagy lilát, de amikor még frissen vittem fel a színeket, újabb és újabb árnyalatok jöttek létre. Más képeknél kivártam a newtoni alapszínek teljes száradását, így ott lényegesen visszafogottabb lett az alsó rétegek színskálája. A tér görbül, ahogyan az univerzum is és az elanyagtalanodó színeket a fehér zárja.  A „középpontban” a fehér áll olyan értelemben, hogy az egymásra rétegződő színeket a száradásnak egy olyan pontján fedtem le vagy lazúroztam le fehérrel, hogy az még éppen feloldotta, vagy nem fedte el teljesen az alatta lévő színeket, teret engedve a „különböző hangoknak.” A fehér árnyalatát nagyban befolyásolta az idő, hiszen az alsó rétegek visszaoldódása, illetve a fehérrel történő elegyedése, nagymértékben függött az alsó rétegek száradási fokától.

Az idő teljesen megfoghatatlan a képeken, hiszen a száradás mértékét a festékrétegek vastagsága is befolyásolta, melynek száma is teljesen változó. Az idő múlásával létrejött fehérek egyfajta mátrix hálót hoznak létre, melynek elemei ily módon tovább bővíthetők és melyben mindenkinek a saját útját kell megtalálnia.

A Fehér Mátrix túlnyomórészt nonfiguratív elemei egy fiktív valóság lenyomatai, melyből hiányoznak a személyesen megélt emlékek. Az új, 2018-2019 -es sorozatomban tovább bővítem a newtoni színelméleten alapuló Fehér Mátrixot. E-sorozat elemein azonban az iparilag előállított legtisztább fehér színnel -barit szulfáttal-festett lehelet finom, hártyavékony, transzparens formák és motívumok láthatók, melyeket valóság fragmentumoknak neveztem el. Az így létrejött képeket mégsem nevezném realistának, hiszen a sorozat címében szereplő valóság fragmentumok nem a kézzelfogható, realista matériára utalnak, hanem sokkal inkább emlékekre, illetve azok lenyomataira. Az anyag elanyagtalanodik és a matéria szerepét egy transzcendens, spirituális közeg váltja fel. Hamvas Béla filozófus és evangélikus lelkész, ”transzparens egzisztenciának” nevezi azt a folyamatot, melynek során az emberi létezés áttetszővé válik. Ennek értelmében az ember nyitott és megszólítható. E-lehelet finom formák, az én személyes valóság fragmentumaim, az általam megélt transzparens egzisztencia.

 

Az elágazó ösvények kertje

 

A 2014-2015-ös sorozatomban, az idő hálóját vizsgálom, teljesen figyelmen kívül hagyva a színek saját dimenzióit.

E-sorozat Jorge Louis Borges  „ A halál és az iránytű” című elbeszélésére épült, melyben Borges hosszas metafizikai vitákba bocsátkozik s a létezés olyan kérdéseivel foglalkozik, mint a valóság mibenléte és álomszerűsége, valamint a véletlen szerepe az egyén saját életében és szintjén, illetve a világegyetemben.

” Az elágazó ösvények kertje” című írásában, melynek témája az idő megfoghatatlan volta Cuj Pen egy végtelen labirintust akart megalkotni. Mikor az ember válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi, de Cuj Pen egyidejűleg az összes utat választja. Ily módon különböző jövőket, különböző időket teremt, melyek ismét szerteágaznak. Cuj Pen írásában az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja.

A világ hat vezető könyvtárával, valamint azok sinológiai osztályával folytatott hosszas levelezésem során kiderült, hogy a Borges által idézetekkel is alátámasztott mű (az állítólagos dédapa műve) Cuj Pen: The Garden of the Forking Path soha nem is létezett, csupán Borges fantáziájának szüleménye. Az elágazó ösvények kertjének gondolata tehát már 1703-ból való, de a saját ösvényünket magunknak kell megtalálnunk, a maguk egyszeri és megismételhetetlen voltában.

 

Illékony valóság

 

Nem törekszem ezen tárgyak illetve építészeti elemek pontos, perspektivikus ábrázolására, mert miközben  Werner Hoffmann a „totális valóság létrehozásáról” beszél, az valójában többféleképpen is értelmezhető. Egy tér csak az adott időben létezik, minden más esetben újra értelmezendő. Nagyban befolyásolta eddigi munkáim Jorge Louis Borges  „ A halál és az iránytű” című elbeszélése, melyben hosszas metafizikai vitákba bocsátkozik. Borges szerint a labirintusok labirintusa tekervényes, amely magába foglalja a múltat és a jövőt.

2013-14-es sorozatom, melynek címe: Illékony valóság a Borges-i tér újraértelmezése. Azt energiával teli, lüktető térben a dimenziók és a minőségek egyszerre kizárják és feltételezik egymást.

A relativitáselmélet szerint a teret és az időt egy egységként kell kezelnünk, ha meg akarjuk érteni a világban zajló folyamatokat. A téridő görbülete, formája a benne lévő anyagtól függ. Einsteintől tudjuk, hogy nincs abszolút tér, a teret és az időt nem tudjuk szétválasztani. Tudatában vagyunk, hogy meghatározott térben és időben élünk, de a valóság mindig csak fragmentumokban értelmezhető. Az Illékony valóság című sorozatot Einstein egyik gondolata ébresztette bennem:

 

„Vannak azonban olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy szabadok vagyunk az emberi korlátokkal és hiányosságokkal való azonosulástól. Az ilyen pillanatokban az ember úgy érzi, mintha egy aprócska bolygón állna valahol, és döbbenten mered az örökkévalóság és a feltárhatatlanság hideg, mégis mélységesen megindító szépségére: az élet és a halál egybe folyik, és nincs sem fejlődés, sem sors, csak a Lét.” ( Einstein)

 

A sorozat létrehozásában, nagyban inspirál továbbá Michio Kaku Hipertér című műve, melyben hangsúlyozza, hogy számára a hipertér távol áll az ezotériától és olyan elmék, mint Michael Faraday, Eukleidész, Hinton, J C F Zöllner, Klauza Klein vagy Riemann gondolatain keresztül próbálja plasztikussá tenni illetve modellálni a többszörösen összefüggő tereket, az euklediszi teret valamint a szuperhúrelméletet. Fizikai kísérletek során tapasztalt gravitációs és elektromágnesesség anomáliákat ír le, melyek során a komplex tér-idő dimenziók bonyolult szerkezetű hipertereket hozhatnak létre. Hangsúlyoznom kell, hogy messzemenőleg távol tartva magam az ezotériától, keresem a tér és az idő szerkezetének lokális változását a saját életemben és képeimen.

Régóta keresem azt a megfogalmazási módot, azon festészeti eszközöket, melyek legalkalmasabbak lennének e-lélegzetnyi tér leheletfinom változásainak ábrázolására. Mindig is kizárólag olajfestékkel dolgoztam, és egymásra sorakoztatva húztam fel a rétegeket, melyek száma gyakran a húszat is meghaladja, mert rá kellett ébrednem, hogy ez nagymértékben hozzájárul a transzcendencia létrehozásához.

 

A megörökített idő

 

Hosszú évek óta foglalkoztat „a megörökített idő”, amely egyben címe Andrej Tarkovszkij egyik nagyszerű könyvének címe is. Különösen foglalkoztatnak a zárt és nyitott térviszonyok a különböző idősíkokban, a megzavart térviszonyú terek, mezőelméletek, a hipertér, valamint az olyan megállított időben működő terek, melyek kirekesztik a szemlélőt. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a képek témája nem az ezotéria és annak ágai, sokkal inkább az a hipertér elmélet, mellyel George Bernhard Riemann, Hinton, Hawking, Klauza–Klein,  Michio Kaku és sokan mások is foglalkoznak. Alapvető célom a távolságtartás egy olyan tér-idő létrehozásával, melynek láttán a szemlélő sokszor nem tudja eldönteni, hogy vágyakozik-e egyáltalán a tér meghódítására. Nem fontos, hogy a szemlélő belépjen a térbe. Így aztán sokszor suta csönd és hermetikusság van jelen a képeken, egyfajta vákuum keletkezik, amely az anonimitásba süllyedő történetekből, vagy éppenséggel azok teljes hiányából adódik. Szintén hosszú ideje foglalkoztatnak a párhuzamos univerzumok, az ún. ikeruniverzumok, a többszörösen összefüggő tertek (Lewis Caroll Alice csodatükrének tudományos megfelelői) a választás örökös és önmagát spirálisan ismétlő lehetősége, mely csakis az adott időben és az adott térben nyer létjogosultságot. Riemann szerint a párhuzamos univerzumok egymástól függetlenül léteznek, de adódnak olyan ritka pillanatok, melyek során a síkok átmetszhetik egymást és egy rövid pillanat erejéig felszakadhat a tér szövete. Ezeket a pontokat keresem, mind a magánéletben, mind pedig a festészetben. Hiszem, hogy minden dimenzió előtt, után és vele párhuzamosan is léteznek lehetséges állapotok, melyek azonban külön síkokon mozognak, és ahol a hétköznapi tapasztalatokra épülő tudás kevésnek látszik. A képen olykor megjelennek különféle tárgyak, oszlopok, repülők, hidak, hegyek, de ezek csupán irányjelzőként szolgálnak. Nem törekszem ezen tárgyak, illetve építészeti elemek pontos, perspektivikus ábrázolására, mert miközben Werner Hoffmann a „totális valóság létrehozásáról” beszél, az valójában többféleképpen is értelmezhető, elég ha csak Kandinskyra, Morandira, Borgesre, Luc Thymanra, Vojnich Erzsébetre, vagy éppen Massimo Scaligerora gondolunk. Sokáig folytathatnám a felsorolást, de értelmetlen lenne. Egy tér csak az adott időben létezik, minden más esetben újra értelmezendő. Nagyban befolyásolta eddigi munkáim Jorge Louis Borges  „ A halál és az iránytű” című elbeszélése, melyben hosszas metafizikai vitákba bocsátkozik.

Régóta keresem azt a megfogalmazási módot, azon festészeti eszközöket, melyek legalkalmasabbak lennének e-lélegzetnyi tér leheletfinom változásainak ábrázolására. Mindig is kizárólag olajfestékkel dolgoztam és bár rengeteg különböző méretet kipróbáltam, rá kellett jönnöm, hogy ezek a képek kizárólag nagy méretben működnek igazán.