Kulcslyuk

Hosszú évek óta foglalkoztat „a megörökített idő” – ami Andrej Tarkovszkij egyik nagyszerű könyvének címe is. Különösen foglalkoztatnak a zárt és nyitott térviszonyok a különböző idősíkokban, a megzavart térviszonyú terek, mezőelméletek, a hipertér, valamint az olyan megállított időben működő terek, amik kirekesztik a szemlélőt.

Képeim témája nem az ezotéria és annak ágai, sokkal inkább az a hipertérelmélet, amellyel George Bernhard Riemann, Hinton, Hawking, Klauza–Klein, Michio Kaku és sokan mások is foglalkoznak. Alapvető célom a távolságtartás egy olyan tér-idő létrehozásával, melynek láttán a szemlélő sokszor nem tudja eldönteni, hogy vágyakozik-e egyáltalán a tér meghódítására.

Nem fontos, hogy a szemlélő belépjen a térbe, így aztán sokszor suta csönd és hermetikusság van jelen a képeken, egyfajta vákuum keletkezik, ami az anonimitásba süllyedő történetekből, vagy éppenséggel azok teljes hiányából adódik.

Foglalkoztatnak a párhuzamos univerzumok, az ún. ikeruniverzumok, a többszörösen összefüggő terek (Lewis Caroll Alice csodatükrének tudományos megfelelői) a választás örökös és önmagát spirálisan ismétlő lehetősége, ami csakis az adott időben és az adott térben létjogosult.

Riemann szerint a párhuzamos univerzumok egymástól függetlenül léteznek, de adódnak olyan ritka pillanatok, melyek során a síkok átmetszhetik egymást és egy pillanatra felszakadhat a tér szövete. Ezeket a pontokat keresem, mind a magánéletben, mind a festészetben. Hiszem, hogy minden dimenzió előtt, után és vele párhuzamosan is léteznek lehetséges állapotok, melyek azonban külön síkokon mozognak, és ahol a hétköznapi tapasztalatokra épülő tudás kevésnek látszik.

A képeken olykor megjelennek különféle tárgyak, oszlopok, repülők, hidak, hegyek, de ezek csupán irányjelzőként szolgálnak. Nem törekszem ezen tárgyak, illetve építészeti elemek pontos, perspektivikus ábrázolására, mert miközben Werner Hoffmann a „totális valóság létrehozásáról” beszél, az valójában többféleképpen is értelmezhető, elég ha csak Kandinskyra, Morandira, Borgesre, Luc Thymanra, Vojnich Erzsébetre, vagy éppen Massimo Scaligerora gondolunk.

Sokáig folytathatnám a felsorolást, de értelmetlen lenne. Egy tér csak az adott időben létezik, minden más esetben újra értelmezendő.

Nagyban befolyásolta eddigi munkáimat Jorge Louis Borges „A halál és az iránytű” című elbeszélése, amiben hosszas metafizikai vitákba bocsátkozik. Régóta keresem azt a megfogalmazási módot, azon festészeti eszközöket, amik a legalkalmasabbak lennének e lélegzetnyi tér leheletfinom változásainak ábrázolására.

Mindig olajfestékkel dolgozom, és – bár rengeteg különböző méretet kipróbáltam – rá kellett jönnöm, hogy ezek a képek kizárólag nagy méretben működnek igazán.

Góra Orsolya